Poznań calling

De sajnos már csak nagyon-nagyon kicsit. Őrült egy hetünk volt, még nem végeztünk a csomagolással, még el sem kezdtük a takarítást, még mindig nagyon nem akarjuk, pedig már nagyon kéne. A helyzetet fokozandó megfáztunk, mivel Poznanban épp későőszt játszunk, de az a legkisebb baj, hogy zuhog. Hétfőn magyaros búcsúbulink volt, kedden rendőrcsöngetős-folyópartonmojitózó hipsteres, szerdán esküvői fotózásunk meglepetésvacsorával, aztán csütörtökön az utolsó konzultációnk után megint a hipstereknél kötöttünk ki, pénteken csak félig sikerült az ördögi terv, hogy még minden kedvenc helyünkön megigyunk egy sört, de szombat délután letudtuk az utolsót is, miután megtudtuk, hogy a Tylko u Nas névre hallgató helyen a rántott hús költészet, és a nagy ijedtségre beugrottunk még egy körre a Régi Moziba ismerősökkel. Közben dobozokért szaladgáltunk, dobozokat kézbesítettünk, dobozok elszállítására vártunk és annak ellenére, hogy az összes alkoholt ki kellett innunk a hűtőből, rettenetesen sokat idegeskedtünk. Ma meg egyszerűen nem, eljött a tagadási fázis, hogy nem igaz, hogy ha az ágyban fekve szigorúan a fal felé fordulok, akkor minden pont olyan, mint tíz hónapon keresztül, de nekünk hét és fél óra múlva indul a vonatunk és... huss. Úgyhogy csakazértse. Csak még egy kicsit.

Életemben nem volt olyan nehéz a csomagolás, mint most, pedig kétségbeejtő végiggondolni, hányadik költözésem. A fene se akar menni, itt hagyni a zöld lakást, a wildai piacot, a zöld parkokat, a kasub kenyeret és a rumos bombát, a könyvtárakat és a konzultációkat, a barátokat, akiknek csak érdekes egzotikum, ami Magyarországon folyik, de sosem várnák, hogy politizáljunk, a kacsákat, a breton birkákat, a kebabost, aki tízhónapnyi kitartó odajárás után egy hete mosolygott ránk először, a Wysokie Obcasyt és a poznani Wyborczát úgy általában, ami szombatonként rohadt krumplikkal (czarne pyry) jutalmazza a gazokat és széppel a jókat, a színházakat és a mozikat, ahol nem ültünk eleget, a múzeumokat, amikben nem szaladgáltunk eleget, az operát, ahová már megint nem mertünk elmenni, a hangversenyekről nem is beszélve, a tavakat, a kerteket, a folyópartot, a sziget zegzugait, a Malta betonpartját, a hajnali kánikulát, a délutáni esőket, a pontos buszokat, a szebbnél szebb villamosokat... Nem is folytatom. Majd hétfőn megyünk.

PS. Ugye milyen szép utó-esküvői fotózást rendeztek nekünk a barátaink? Részletek talán később...

Hát igen, eljött ez is. A teljes kétségbeesés. Itt állunk tíz jobbára szép hónappal a hátunk mögött, sok idióta-apró és szívmelengető-komoly emlékkel a hátunk mögött, és nézünk bele a nagy büdös magyar semmibe. Azért akárhogy is nézem, megérte - otthon nem lett volna ilyen jó, és semmi garancia nincs rá, hogy ha nem jövünk ki, olyan mederben csordogált volna tovább az életünk, mint korábban... Illetve, rám jó eséllyel hosszas munkanélküliség várt volna a "ha-nem-telefonálhatsz-nem-kapsz-munkát" világban; akármivel kecsegtetett is egy munkaügyi tanácsadó, szerintem a cégek 99%-a be sem fog hívni, ha megmondom, hogy halláskárosodás miatt nem használhatok headsetet, és nem, nem oldja meg a problémát az sem, ha egy kagylós telefonba hallózok egész nap.

De. Bármennyire kalapál a szívünk, szorít a torkunk, görcsöl a gyomrunk, viszket a tenyerünk és áll égnek a hajunk, szép volt ez a tíz hónap. Csupa elköszönéssel terheltek az utolsó hetek, túlestünk az utolsó órákon, a utolsó sörözéseken, az utolsó vendégeken... És mindeközben az egyetlen igazi nagy kirándulásunkon is! Négy város 57 órában! Sajgó végtagok! Görnyedt vállak! Leégett tarkók! Avagy: Poznan-Torun-Malbork-Gdansk-Sopot-Gdansk-Poznan. És közben, mi hárman az öcsémmel: piknikeztünk folyóparton, sütöttünk mézeskalácsot, ettünk óriáspierogit pierogifesztiválon, megmásztunk három tornyot, egy életre megutáltunk egy kedves, de lassú és alapos idegenvezetőt, söröztünk főtéren, pincében és főutcán, gyűjtöttünk kavicsot a tengerparton, megnéztünk egy borostyánfeldolgozó műhelyt, ami már majdnem olyan, mintha, és ahol láttunk kőbe zárt vízcseppet, én rengeteget fényképeztem, míg a többik unott/fáradt/szimplán hülye képet vágtak, és még ki tudja, milyen kalandokba keveredtünk. Tekintve, hogy 57 óra alatt 5 várost jártunk meg, nem csoda, ha még mi sem emlékszünk mindenre...

Ez itt az Élő Mézeskalácsmúzeum Torunban, ahol István volt az a szerencsés, aki kiönthette a lisztet:

Ez itt István Malborkban, amikor azt hitte, nem bírja tovább a gyaloglást a dögnehéz hátizsákkal és az idegenvezető unott monológjával kísérve, pedig nem is sejtette, hogy csak egy óra telt el a háromból...

Ez itt Sopot, és a boldog felismerés, hogy semmit, de semmit nem KELL csinálnunk:

Ez pedig itt Gdansk, amikor már kicsit sajnáljuk, hogy mindjárt vége is a kis híján rekordrövid nyaralásnak... (de amikor még mindig kicsit azt várjuk, hogy rájöjjünk, mi a fenét eszik mindenki ezen a városon... nem jöttünk rá.)

(Kíváncsiaknak: a legrövidebb nyaralásunk nem volt 48 óra... Még csak megközelítőleg se. Három napra indultunk Pécsre, csórók voltunk és nyár volt, befizettünk hát egy kollégiumi szobára. Mikor hajnali háromkor a Tankcsapda Ha nem hiszed el hogy az életed ajándék... című dalától zengett a szoba, merthogy a gyakorlatilag szomszédos teremben lagzi volt, amiről foglaláskor persze nem szóltak, egyszerre bőgtem és röhögtem. De inkább bőgtem. A portás ezt azzal kommentálta: "... dehát a fiatalok szeretik a zenét!" Leléptünk. Azóta se bánom.)

Szereztem kardamont. Piotr i Pawel, mi más. És nem bírtam ki, uzsonnára megsütöttem a vaníliás-kardamonos rebarbarapitét. Ami így nézett ki egészben:

És eddig tökéletes is volt minden. Ami az ízét illeti, azóta is csodás. Ám amikor a felszeletelt pitére nézek...

...nem tudom megállni, hogy ne gondoljak az egyik kedvenc ikonomra, amin Szent Szaniszló szenved iszonyú kínhalált...

Hát, próbálok rá gondolni, hátha elmegy az étvágyam, bár egy ekkora monstrumot sehogy sem lesz egyszerű eltüntetni...

Híreket mondunk. Essünk gyorsan túl a rosszabbik felén: fogalmunk sincs, hová fogunk költözni egy hónap múlva. Nincs munka, nem világos az ösztöndíj, itt nem maradhatunk, mert drága, meleg, túl világos, és főképp, mert prostituáltak dolgoznak a szomszédban, ami leginkább abból látszik, hogy soha nem hallatszanak át "háztartási" zajok, ellenben a legváratlanabb időpontokban csendül fel szigorúan húsz-harminc perc brutálisan hangos és ostoba "elektronikus tánczene". Ma például reggel hatkor, gondolom, valakinek ez az afterparty. Az alvásnak lőttek. Viccen kívül, láttuk azokat a nőket.

Pozitívabban: olcsó a spárga, az eper és a paradicsom, sőt, ha találok végre kardamont ebben a szép Városban, akkor sütök rebarbarás pitét is. Vannak ilyen vakfoltok a lengyel élelmiszerboltokban - múltkor például egészben szárított chilit kerestem, vagy legalább olyan durvára törtet, ami otthon simán van egy Tescóban - de nem. Illetve - és itt jönnek a magyar hiányosságok - fűszermalomban vehetnék csak a Kotányitól legalább négyféle különböző erősségű, sőt, akár csokis chilit is. Csak nehogy már házilag kreatívkodjak. Megtartottuk a várva-várt magyar bulit pogácsával, lángossal, pálinkávak, Kontrollal, Lajkó Félixszel, meg ami kell. Két lány rohant csak el hamar - másnap hajnali négykor indultak vissza Szibériába... Ilyenkor érzi az ember, hogy bizonytalannak lenni itt középtájt még mindig nem olyan rossz dolog. Múlt szombaton kétórás össznépi buborékfújást rendeztek a főtéren, amire több ezer embert ment el, mindenki vigyorgott, vihogott, vagy vinnyogott, mint én, mikor az egyik óriásbuborékom az arcomba robbant. Azt sem volt egyszerű megszerezni - el kellett zarándokolnom a város másik felén elterülő, szocreál művészeti csoda Arénába a nagyjából "Pocak és Pöttöm" névre hallgató kismama/-baba vásárra, mert csak és kizárólag ott lehetett kapni a Tuban folyadékjait és segédeszközeit. Szóval vettem egy jó drága jegyet nyitáskor, átrohantam a mellszívók, fejlesztő játékok, kispolszki-árú babakocsik és újraélesztendő műgyerekek között, közben a terhesség alatti szexről rendezett beszélgetéstől zengett a terem, és nagyjából rárivalltam az eladóra, hogy MOST kérem, mert nem bírok ki még öt percet. Így viszont, hogy hamar végeztem, sétálgathattam egyet a szomszédságban levő City Parkban is, ami a gazdagok és szépek lakónegyede, de azért a boltig engem is beengednek. Gyönyörű, vörös tégla, ipari külső, tágas utcácskák és udvarok, ahh. Mellette modern villanegyed, szemben parkocska vöröstéglás templomocskával a közepén. Poznan, szeretlek. Vasárnap házassági évfordulónk alkalmából a varsói gyorson szorongtunk, mert egy ostoba háeresnek nem volt jobb dolga, mint hogy behívja Istvánt hétfő délre interjúra, amin nem felelhet meg. Mert hát egyértelmű, hogy ha kommunikatív nyelvtudást kérnek, telefonban azt mondják, hogy csak írni kellene jól, az önéletrajzban meg az áll, hogy alapfok, az valójában azt jelenti, hogy lengyel és magyar anyanyelvű kell. Nem? De. jártunk viszont a Plac zabaw nevű szórakozóhelyen, Kasia főzött nekünk valami isteni koreai marhát, másnap pedig ettünk egy olyan gesztenyepürét a cafe.hu-ban, amire azóta is a legmelegebb szívvel gondolunk. És még a Magyar Intézetben is jártunk. Este pedig ittunk egy sört a poznani főtéren azzal a felkiáltással, hogy ez házasságunk második évének első napja. Végül is :)

Azóta Juwenalia, morgás a szomszédok miatt, örömködés a tegnap vásárolt kotyogós miatt, amin végre megfőzhetjük a magunkkal hordozott Omniát, készülődés, fordítgatás, fejfogás, kiborulás, megnyugvás. A szokásos, vagy mi a szösz. Ha valakinek van valami zseniális ötlete, hogyan vágjuk át a gordiuszi csomót, szeretettel várjuk.

És az elmaradhatatlan képek! Ezt még múltkor csináltuk a Múzeumok Éjszakáján, ahová elég betegen mentem, így csak a Nemzeti Múzeum plakátkiállításáig jutottunk - de megérte. Jó a múzeumokban embereket látni. Meg jó kiállításokat, úgy általában.

Ez az a bizonyos munkásdicsőséget őrző Aréna.

Nem tudom, mennyire látszik, de nem csak ember, hanem buborék is rengeteg volt a főtéren, a mellékutcákban, az egész Óvárosban...

És itt egy pillanatkép a Juwenaliáról, ahol az Avatar hősei és a Batman-legókészlet darabjai egymásra találnak:

Rövidhírek Szathmáryék háza tájáról - kezdjük a jobbakkal:

• Nem mentünk haza hiába - Istvánnak sikerült a lengyel lektorátusi nyelvvizsgája! Most már semmi sem állíthatja meg a doktori fokozat megszerzésében! (Mármint a disszertációja nem sokat hízott az utóbbi hetekben, de ez legyen a legkisebb gond.) Ezen kívül felmarkolta az Aranyvackor-különdíjjal járó szépséges új rajzpadját is, amit (ahogy láttam) még ki sem mert próbálni, de gyönyörűű!
• Publikálgatunk: leadtuk a konferenciaesszéinket, talán bent vagyok a SzIF-ben, lejövögetek a könyvesen, megjelent az interjú, amit még novemberben csináltunk egy sráccal közösen Sylwia Chutnikkal, az írónővel, akivel magamban elég ambivalens a viszonyom, de persze elszakadni nem tudok tőle. És persze Magyarországon végre a kezembe foghattam a könyvet és az első angolból készült fordításomat is. Az ilyesmitől a bölcsész virul :) Már csak azért is, mert ha (egyelőre) csupa számítógépes oldalon is, de csupa alapvetően jó kritikát kapott a Vaják. Nem mellesleg: István az első lengyel fordításával küzd, méghozzá olyan lelkesen, hogy öröm nézni.
• Múlt héten adtunk egyet a kultúrának: bár a hétfői egész napos utazás után kedden ki se bírtunk lépni a lakásból, szerdán már konferencián tündököltem; pénteken egy magyar-két lengyel felállású kísérleti zaj-zenén(?) ültünk; szombaton kirándulni voltam a poznani nőtörténetesek javával, este egy részükkel magyaros házibuliztunk és Színes világ-hangversenyt tartottunk (valószínűleg a szomszédok legnagyobb örömére); vasárnap fotózáson voltam egy külföldiekről készülő fotósorozathoz (állítólag szép voltam, különösen a kisebb sokkot okozó hosszúságú kibontott hajammal), aztán kimentünk a diákművészeti Artenalia fesztiválra kortárs kiállításokat és Monthy Pythonba oltott ír/skót táncot nézni valamint vizezettsörözni és sültkolbászozni; hétfőn és kedden pedig az egri filmes vendégek előadásain ültünk, és újra/megnéztük a Megáll az időt és a Chicot.

A kevésbé jobbak:

• Harmadik napja fekszem a hisztériázó arcüregemmel, és egyelőre nem hagyja magát, így aztán nem indulunk túl jó eséllyel a holnapi Múzeumok Éjszakájának és a vasárnapi sörfesztiválnak sem.
• Még mindig nem tudunk semmiről semmit, már ami az ösztöndíj utáni életünket illeti, és érezhetően kezd rajtunk eluralkodni a nyugtalanság. Aki tud arról, hogy életünk állása valahol csak ránk vár, sürgősen jelezze!

Amúgy meg csináltunk sok képet, például akkor, mikor még hazafelé letáboroztunk egy délutánra Krakkóban, hogy Polakowskinál ebédelhessünk, a Wawel tövében pihegjünk, a Prowincjában kávézzunk és a Mleczarniában sörözzünk. Ez itt a Prowincjában készült:

Ez pedig a Plantyn, közvetlenül azelőtt, hogy egy hajléktalan letámadott bennünket. Istvánnak van egy speciálisan undok hangszíne, amit kifejezetten ezekre az alkalmakra tartogat, és rögtön el is kezdett arról magyarázni magyarul, hogy egy szót sem ért belőle. Erre a fickó a teszt kedvéért odabökte lengyelül: Nagyon randa vagy! Én majdnem elröhögtem magam, de István állta a sarat és a szeme se rebbent, úgyhogy a fickó végül megvonta a vállát, nekem kezet csókolt, Istvánét talán megszorította, és egy viszláttal továbbállt.

Aztán még meg kell jegyezni, hogy a krakkói székhelyű Tuban szappanbuborék-kereskedésben vettünk szuperfolyadékot és célszerszámot, amivel aztán óriásbuborékokat eregettünk Sényén és Szolnokon is. Csak aztán otthon kellett hagyni az anyukáknak, akik azzal az átlátszó ürüggyel csaklizták el, hogy a gyerekeknek kell, tudományos célra. Ha-ha. Sajnos késett a busz Krakkó felé, úgyhogy buboréktalan maradtam...

Aztán, hiú emberként, amerre csak jártam, lefotóztam a könyvet az utamba eső Librikben. Amiért persze időnként hülyének néztek, de csakazértis. Eleinte vigasztalhatatlan voltam, amiért nem sikerült elcsípnem a hatodik helyen - mire bejutottam egy boltba, csak a 15. helyen állt. De azóta ismét az első tízben tanyázik (bár ezt ismét csak nem láthatom). A képek a Rákóczi úti és a szolnoki üzletekben készültek.

És a szolnoki Rákóczi-kiállításon még ezzel a bitang nagy puskával is fényképezkedtünk. (Érdeklődőknek: olyan felvétel is van, amin felemelem, de úgyse hinné el senki...)

Így festettem a konferencián:

És így nézelődött István az Artenalián:

Úgy tűnik, végérvényesen beköltözött a tavasz, a kacsák a partvonalon sorakoznak a parkokban, a városban egyre több ember szaladgál csavaros fagyival, ami úgy látszik, sosem fog eltűnni, a főtéren télig nem lehet jó képeket csinálni a gombamód szaporodó hatalmas napernyőktől, a parkok Anglia javára emlékeztetnek a földön csücsülő diákcsoportokkal, a plázák pedig egyre kihaltabbak, még ha némelyiket el is árasztották a lila óriásnyulak. Itt a tavasz... Ennek örömére megfázott doktori vezérünk, így hát még csak órára sem járhatunk. A bőrönd készre csomagolva, péntek hajnalban indulunk Magyarországra. Flúgos futamunk keretében meglátogatjuk a lankás Zalát, a bűnös Budapestet és a... szóval Szolnokot, a szolnoki isler és a leggyerekbarátabb főtér otthonát. (Aki még nem járt arra: földből feltörő vízsugarak között-alatt-felett lehet sétálgatni, ami negyven fokban akkora élvezeti értékkel bír, hogy akinek nincs, az is úgy tesz, mintha a kistesóját/kölkét/unokáját kergetné.) Én egyre türelmetlenebbül várom, hogy kézbe vehessem a Vajákot, amiről most már szavazást is vezetnek ( http://www.playon.hu/component/poll/3-hogyan-tetszik-az-a-sapkowkski-az-utolso-kivansag.html), és nem csak petíciókat írnak alá a galád, önkényes, brandgyilkos fordító(nő) ellen (http://www.peticiok.com/vajak_helyett_witcher). Mindenesetre, aki látja - Libri, még mindig -, az nézegesse helyettem is!

Mielőtt rátérnék bejegyzésem tulajdonképpeni tárgyára, sietve kiegészíteném a nejem által korábban írt élménybeszámolót, melyet a "magyar hét" kapcsán írt. Pénteken, amolyan afterparty illetve (mivel utána még esedékes volt egy találka a közép-európás diákokkal) felkészülési jelleggel Lajossal kiegészülve lementünk a tőlünk nem túl távol található, építészetileg igen érdekes kocsmába. A százéves épület ugyan felidézi még Poznan hajdani németesen polgárias hangulatát, bent viszont a wildára jellemző, kissé megcsúszott lakosok támasztják a pultot. Ez az a fajta kocsma, ahová a törzsvendégeken kívül más ritkán teszi csak be a lábát. Ez már tavaly is feltűnt nekünk, amikor egy csípős hideg délután bemerészkedtünk a műintézménybe, ahol a csapos szeme már eleve szokatlanul kerek volt a különös inváziót látva, ám ez csak fokozódott, amikor teát kértünk, látszott rajta, hogy egy pillanatra elmerengett a világ romlása felett. Most is sikerült jelentősen feszélyezni a társaságot, jelenlétünk igen érdekes eseménysorozatot indított el. Kezdődött azzal, hogy Viki megkérdezte, szabad-e dohányozni. Nagyon határozott választ kaptunk, mi szerint természetesen nem, hiszen ha engedélyezné - mondta a csapos -, akkor komoly büntetést vonna a fejére. Mindez meggyőzőbben hangzott volna, ha a törzsvendégek nem cigivel a kezükben támasztják eközben a pultot. A csapos is érezte a helyzet fonákságát, úgyhogy később ki is küldte a saját haverjait a ház elé füstölni, ami láthatóan szokatlan szituáció volt számukra, kissé zavartan vonultak hát ki. De a java csak ezután jött. Az egyik törzsvendég, aki egy ideig fél füllel a mi beszélgetésünket kagylózta, egyszer csak megelégelte, hogy a spanok hangosan röhögcsélnek, ahogy azt kocsmákban szokás, és nagyjából a következő dörgedelmet intézte a társasághoz: "Uraim, vendégeink vannak Magyarországról, viselkedjetek normálisan!". Megtisztelve éreztük magunkat.

Ez után akkor rátérnék múlt vasárnapi élménykoncentrátumunkra. Szombaton a Gazeta Wyborczát lapozgatva egyszer csak rábukkantam egy rövidke cikkre, mely a zenekar bemutatásán és méltatásán túl arról is beszámolt, hogy a Cool Kids Of Deaths bizony Poznanban lép fel másnap. Döbbenetes hír volt ez. A CKOD volt mindig is a kedvenc lengyel zenekarom, mely állítás értékéből az se von le túl sokat, hogy sajnos a mai napig elég kevés lengyel zenekart ismerek. Ez a banda viszont több szempontból is kedves nekem. Egyrészt félresiklott bölcsészekből és grafikusokból áll. Zeneileg és vizuálisan is mindig figyelemreméltó és innovatív volt a tevékenységük, a nyugat-európai profizmust pedig sikerült a kelet-európai mélabú és fojtott düh sajátos párlatával bevonniuk. Egy időben igazi sztárzenekar volt, programadó manifesztum fűződött a nevükhöz (Generacja Nic, a Gazeta hozta le annak idején), melyben a jól képzett fiatal lengyelek kilátástalansága ellen ágáltak, és jó esély mutatkozott arra, hogy exportképes lengyel szellemi termék lesz belőlük. Írtak mozgósító erejű protest-songot, amiben a benzines palackok dobálásának motívuma fogja össze a szabadpiaci kapitalizmus kapcsolatos ellenérzéseiket, és ügyesen flörtöltek az elektronikával is, miközben megjelenésük nem ütött el különösebben a nyugaton az elmúlt éveket meghatározó indie-éra angolszász zenekaraitól. Aztán valahogy eltűntek. Hogy aztán egyszer csak itt láthassuk őket egy poznani klubban. Kicsit öregesen először nem is akartam elmenni, meg féltem a csalódástól is. Ha illúzióvesztett művészkedő harmincast akarok látni, akkor végül is csak a fürdőszobáig kell kitántorognom. De szerencsére Viki meggyőzött, és milyen jól tette! Hihetetlenül jó koncert volt. Bár elvileg az aktuális lemezt volt hivatott bemutatni a fellépés, a zenekar hamar levette, hogy a közönség a régi, jól bejáratott slágerek miatt jött el, és szerencsére ezt az igényt maradéktalanul ki is szolgálták. Mi pedig a fellegekben éreztük magunkat.

Hohó, szalad az idő, rajtunk pedig lassan eluralkodik a kevesebb-mint-három-hónap-van-hátra-pánik. Nem egy nemes dolog. De míg távol voltunk, komoly dolgok történtek. Példának okáért István már ott tart, hogy éppen lengyel előadást ír a Budapest Noir-ról. Azt nem állítanám, hogy mindeközben pillanatra sem veszti el a hidegvérét és kezd el kiabálni, hogy ezt a rohadt nyelvet nem lehet megtanulni, legalábbis nem holnapig, de a puszta tény, hogy narrációról, posztmodernről meg hasonló cupákos bölcsészcsodákról értekezik, szerintem elég biztató. Én elhalasztgatott dolgokat halasztok még tovább miközben csendesen örülük annak, hogy jövő hétvégén megjelenik Az utolsó kívánság, és hangosan nyivákolok amiatt, hogy felvételizni fogok a Keleti Tanulmányokra másfél hónapon belül, de nem tudom, hol, mikor és miből. Mivel ez képes szinte minden energiámat lefoglalni, szigorúan átmenetileg a legrosszabbat teszem, amit egy ösztöndíjas tehet: ülök itthon a gép előtt, és nem csinálok semmi értelmeset. Pedig.

Pedig Poznanba még a magyar héten beköszöntött a tavasz. Az előadásainkat mindketten köszönettel túléltük és viszonylagos sikert is arattak, bár a pénteki utolsó szekcióra én nem kaptam levegőt, István pedig nem látott, úgyhogy máig nem értem, hogyan is tudtuk felolvasni a remekműveinket. Jó volt, és szép, és szórakoztató, és... rövid... A következő életünkben minden bizonnyal csak konzervekkel vállalunk be ezért két konferenciát egy hétre (és ezt nyilván nem - csak - az élelmezésre értem...) A filmtavaszról például egy az egyben lemaradtunk, addig szorongattuk a plakátot és válogattuk a filmeket és foglaltuk a jegyeket, hogy szombat este nem bírtunk felállni sem, hogy bevánszorogjunk az utolsó vetítésre, és Kasia barátnőnk egyedül szurkolta végig a Vespát. Legalább jó lett volna a vége... Másnap viszont lelkesen bevetettem magam a helyi fantasy-fesztivál utolsó napjára, és kisebb sokként ért, milyen komoly volt a rendezvény. Persze annyira nem jöhet össze minden, hogy végre készüljön rólam egy kép birodalmi rohamosztagosokkal, de három előadásra is beültem, és kifejezetten érdekesek voltak... Az utolsó a Wiedzmin-trilógiáról főleg előadástechnikai szempontból, mert ilyen katyvaszt fejekben rég láttam. Mintha a wildai gimi irodalomszaköre vonult volna ki.

Na jó, miközben semmit nem csinálunk, István befejezett egy plakátot, én lefordítottam egy képregényt, megjelent az első fordításom angolból (juhú!), elkészült és élesítésre vár a lengyelirodalom.lap.hu (ha végre elérhető lesz, azért várom majd a további ötleteket), voltam egy egészen meglepően őszinte közönségtalálkozón Agnieszka Klossal, amiről majd alkalomadtán beszámolok a lengyelanyán, elbúcsúztattuk SzékelyKasiát, aki mostantól palóc lesz, kimentünk hiába a Stara Rzezniára sima szombaton, amikor minden kacat, de olcsó; viszont legalább kiélveztük az építészetet. Az idő egészen sakktáblás: páros napokon esik, páratlanokon süt a nap. És így jött el a vasárnap, amikor felfedező körútra mentünk Lazarz-ba, rájöttünk, hogy a Wilson-park valójában Anglia, és bemerészkedtünk a Pálmaház különleges termébe, ahol hatalmas trópusi pillangók repkedtek szabadon. Nem kifejezetten várszomjasak, de azért csak furcsa, ha kisebb madárnyi tarka pillék köröznek a fejed felett. A halak, mint mindig, szórakoztatóak, néhány termet kezd megtölteni a virágillat, és láttunk egy időutazó párt a negyvenes évekből.

Tervek? Ha túléljük a holnapi referátumot (ugyanmár! persze!), gondolom, megünnepeljük, ha szerencsém van, elcsípem az utolsó jegyet az amatőrökből toborzott és rém sikeres Vagina-monológok utolsó előadására, szombaton kimegyünk az igazi, tisztes, színes-szagos bolhára, hétfőn pedig előadást tartok a magyar szakon a lengyel irodalom fordításáról Magyarországon. Hát, valahogy így... Esküszünk, esküszünk, hogy mostantól gyorsabban, szebben és színesebben, de legfőképpen, úgy egyáltalán: beszámolunk!

Addig is következzen - nem túl rövid - képriportunk!

Poznani kokárdadivat - nem látszik, de az a piros igazából egy kicsit narancssárga. Teltrépa. Vagy halványtégle. Filclapok az empikből, nem volt jobb ötlet.

Végre akadt egy vendég, akivel elmehettünk megnézni az összeakaszkodó kecskéket (hatalmas rajongótábor, turistatömeg, taps, fütty, lelkes óóó-zás, mint mindig).

Így próbáltuk kipihenni a hetet... A csokoládés Magnus a legjobb, amit csokis sör kategóriában el tudok képzelni, egyikből sem vesz el semmit, csak a legjobbat adja mindkettőből... A proletár meg tisztes édeskés erős barna. Van lengyel cider is! De azt nem sikerült lefényképezni... Designban erős, ízben harmatgye... harmatos.

Aztán itt vannak a birodalmi rohamosztagosok két épület között:

És itt végül néhány kép a Pálmaházból:

Mi tagadás, épp tobzódunk. Nem fordítok, a programok csak jönnek egymás után, mi pedig minduntalan elcsábulunk. Kedden ott pózoltunk István plakátja előtt, és ha nem is került róla kép a Wyborczába (micsoda átverés!), azért jót mulattunk. Én este még a történelem egyik leggyászosabb és legfeleslegesebb Manifájára is elmentem, ahol harminc emberre húsz újságíró jutott, az egyik szószólónak elment a hangja, a másik pedig következetesen nem emlékezett meg a kivonult hímnemű szimpatizánsokról. Szerda este aztán a Játszd újra, Sam! című Woody Allen-remeket néztük meg a Teatr Nowy rejtett hátsó színpadán, de ennyi erővel lehetett volna a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház is; a színészek olyan középszerűek voltak az ügyesen takarékos díszletek között szerencsétlenkedve, hogy a kelleténél gyakrabban jutott eszembe, mennyivel jobb lenne a filmet nézni egy bögre kakaó társaságában (tisztelet a kivételnek, vagyis a főszereplőt alakító úriembernek). De legalább eljutottunk utána egy jezycei kocsmába - csupa olyan dolog, amire nem sikerült három év alatt sort kerítenem -, és megkóstolhattunk az émelyítően bivalyerős Kapert. Pénteken belekóstoltunk abban, milyen egy doktori szeminárium az irodalomkritikusoknál: sütemény nincs, beszélgetés annál inkább, mondjuk úgy, a sütiben gazdag, ám dialógusszegény komparativista megmozdulások szöges ellentéte. Jövő héten Varga Turulpörköltje lesz terítéken (jaj de rossz, tudom...), majd mesélünk. És ha ez még nem lenne eléggé irigylésre méltó (vagy dühöngésre, hogy a hülye bölcsészek mire költik az idejüket és a Négyek vagyonát), most értünk haza a Muzából, ahol ismét élő, ezúttal elektronikus zenei kísérettel vetítettek némafilmet. Megállapítottuk, hogy az oroszok mindent tudtak a huszas években, amire ma csak képes a filmművészet, ha a három dimenziót nem számítjuk (vagy csak nem vittünk szemüveget?!) Jövő héten magyar darabok a Teatr Polski színpadán, (Németh Ákos; Forgách András, A kulcs) két hét múlva magyarok mindenütt, már lefoglaltuk a jegyeket a filmhétre, hogy végre megnézhessük, amiről otthon lemaradtunk (Bibliothéque Pascal, Papírsárkányok). Éljen! Addig is, igyekszünk nem lopni a napot. Holnap például kokárdát fogok varrni filclapokból, mert csak azt találtunk - minden évben elfelejtek hozni otthonról, mert francba a nacionalizmussal, és március 15-én reggel mindig arra ébredek, hogy éljen a patriotizmus. Egyszer kínomban cérnából fontam valami izét, két éve Krakkóban meg kis nemzetiszínű selyemmasnikkal szaladgáltunk...

Kiegészíteni talán már nem érdemes azt, amit István írt, de a képekkel tényleg adósak maradtunk. Tehát...

Kiderült például, hová tűnnek a Park Praski tavából a kacsák - a park szélén napoznak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy két méterre áll meg a villamos...

Aztán itt az ékes bizonyíték, hogy István valóban különdíjat nyert az Aranyvackoron:

Vagy például azé, hogy annyi év után lehetetlen állapotban, de mégis látogatható a Rumbach utcai zsinagóga, ahol rengeteg életlen képet készítettem és repestem a boldogságtól, hogy nyolc év várakozás után végre bejutottam. Csak úgy. Többek között azért is szeretem a Literát és a Könyvesblogot, mert a szerkesztőség épp átellenben van.

És akkor már tényleg csak egy-két kép a muffinos-plakátos-nőnapos történet kiegészítéseképpen:

Február kétségtelenül a legmozgalmasabb hónapja volt a kinti tartózkodásunknak. Ezért csak távirati stílusban a főbb események, némiképp kronologikus sorrendben:

- Viki befejezte a Sapkowski-fordítást. Sikerült elfogadtatnia a szakmai szempontjait, még ha a Witcher című számítógépes játék (ami a könyv világa alapján készült lengyel fejlesztésben és lett világméretű brand) fanatikusai közül nem is mindenki érti, hogy egy lengyelből fordított regényben miért nem witcher a főszereplő megnevezése... ehhez némi kommentháború okos hozzászólásokkal és trollkodással egyaránt itt

- Február közepén kiderült, hogy a nevesebb gyermekkönyvkiadók által szervezett Aranyvackor mesekönyvpályázaton a pályaművem különdíjat kapott. Ekkor úgy döntöttünk, hogy hazautazunk, de előtte akkor, ígéretünkhöz híven, meglátogatjuk Kasiát Varsóban, és kicsit fel is fedezzük végre a fővárost.

- Így is történt. Mivel a családi memória nagyobb hányadát Viki birtokolja (jóval nagyobb emlékezőtehetség, mint én...), remélem, hogy részletesen is ír a varsói kalandjainkról, elöljáróban annyit, hogy voltunk több remek múzeumban (Felkelés Múzeuma, Nemzeti Galéria, Karikatúra Múzeum), láttunk színházi előadást, felfedeztük a világ egyik legbarátságosabb kifőzde-kávézóját, és közben folyamatosan a fagyhalál réme fenyegetett bennünket.

- A díjátadó remek volt (Aranyvackor pályázat, mint már említettem), az egyszervolt.hu különdíját kaptam meg (még nincs a kezemben, de elvileg egy Wacom digitalizáló tábla a jutalmam), és egyúttal ígéretet, hogy a pályamunkámból készül majd az oldalra egy animáció! Részletek a díjátadóról itt

- A visszaút nem éppen a legnagyobb kényelemben telt. Miután felszálltunk a Keletiben a Varsóba tartó vonatra és elfoglaltuk a helyjeggyel biztosított, amúgy kényelmesnek látszó üléseinket, kiderült, nincs fűtés. És hogy nem is lesz. A magyar kalauz persze rögtön közölte, hogy nincs köze hozzá és különben is ez a lengyel rész, szóval kár őt ezért baszogatni (ennél azért finomabban fogalmazott, de a lényegen ez nem változtat). Szerencsére egy másik kalauz együttműködőbb volt, így az útmutatásait követve, hol itt, hol ott ülve, de átvészeltük az utat, bár a lecsatolások miatt vigyázni kellett az elalvással.

- Visszatértünk, és ez a hét megállás nélküli rohangálással telt. Nekem pl. keresnem kellett nyelvi kurzust, mert a régi érdeklődés hiányában feloszlott. Csupán 4! különféle órára ültem be 2 nap alatt, igazán remek volt, szerencsére végül megtaláltam azt a csoportot, ami igen reménytelinek tűnik.

- Péntek este pedig megszállta a lakásunkat az egyetemi feministák egyik igen lelkes és igen vidám mozgalmár akciócsoportja, és rekordsebességgel elkészítettünk együtt egy hatalmas molinó tervét, ami a nőnap alkalmából fog az egyetem előtt díszelegni, ha minden igaz, keddtől kezdve, úgyhogy izgatott vagyok, mert igencsak frekventált helyen láthatom majd a grafikai munkám gyümölcsét!

Jaj, nem kell elkeseredni, csak István, a nagyember, nem szokott hozzá, hogy ok nélkül sértegessék (százhatvan centis szöszi töpörtyűként tudnék mesélni). Különben is, volt már vicces is, amikor reflexből azt gondolták, hogy ha idegen nyelven beszélünk, biztosan nem értünk lengyelül - egyszer végigkuncogtam egy bevásárlást, mert a két eladó többek között azon húzta egymást, miért is kellene nekünk felajánlani a fonnyadt paradicsom jutányos áron való megvásárlását, ha valószínűleg úgysem értenénk. Ezen a ponton már úgy vigyorogtam, hogy nem lehetett nem észrevenni, és az egyik nő ijedten rámnézett: Maga érti, igaz? Én pedig csak annyit mondtam: És ő is. Úgyhogy zavarukban vihogva még a paradicsomot is felajánlották megvételre, mi meg kuncogva távoztunk. Azért ez a gyakoribb, szerencsére.

Na, de a lényeg, hogy nemsokára lesz egy villámlátogatásunk Pesten, addig pedig kiélvezzük a félévközt, én próbálgatom az olajfestést, István karikatúrát rajzol, próbáljuk megtalálni a város legjobb kenyerét (a szilvás rozs még mindig versenyben, a nagyonbarna kasub felzárkózóban), tömjük magunkba a félelmetesen tömény süteményeket (pl. "török desszert" - két félhold alakú linzerlap között két centi citromos vaníliakrém, közepében eperlekvárral, az egész nyakonöntve csokoládéval, csokigöröngyökkel megszórva - nem csoda, hogy annyi itt a fogorvos...) - és megint voltunk múzeumban! A poznani Régészeti Múzeum az egyik legkönnyedebb kultúrprogram a környéken: hangulatos főtéri palotában egy körrel letudható Wielkopolska őskőkori településeitől a szudáni korakeresztényeken és a fáraókon át a maja divatig minden, diorámákkal, érintőképernyőkkel és a két bors ökröcskével.

http://www.muzarp.poznan.pl/muzeum_new/muz_pol/wystawy_stale/wyst_wlkp/braz/fot11.html - az ökrök :)

Még mindig eléggé dühös vagyok, ha a tegnapi nap egyik igen lohasztó pillanata eszembe jut. Kezdjük az elején. Sajnos az utóbbi napokban elég sok rossz hírt hallottunk, barátokról, családtagokról, magánéleti válságok, komoly betegségek. Tegnapelőtt és tegnap azonban vége két jó hírt is kaptunk, Viki egy konferencián való részt vétellel, én pedig egy grafikai pályázattal kapcsolatban. Ezért örömtől acélos léptekkel igyekeztünk az egyetem nemzetközi hivatalába, ahol néhány formasásot kellett elintéznünk. Miután ezt letudtuk a kellemes délelőtti napfényben továbbballagtunk egészen egy kellemes cukrászdáig, hogy valami reggelit vegyünk magunkhoz. Előttünk egy decens nénike az unokájával, aki csodálkozva hallgatta, ahogy Vikivel (nyilván magyarul) megkonzultáljuk, melyik péksüteményre essen a választásunk. Az öregasszony erre arréb húzza a táskáját és lazán odavet valami ilyesmit a kislánynak, hogy "vigyázz, ide is bejöttek ezek a cigányok." Szóhoz sem jutottam. Persze lépcsőházi gondolatok - két perc múlva már lengyelül küldtem el magamban a náthás picsába, hogy mégis mit gondol, hogy két doktori ösztöndíjasról beszél. Két jól öltözött emberről, akik közül az egyik úgy néz ki, mintha egy szláv mesekönyvből lépett volna elő, a másik meg (sajnos) elsőre inkább néz ki skinheadnek, mint potenciális esztétának... hát ennyi. Szar volt nagyon. Majd egy következő bejegyzésben a kellemesebb élményekre is kitérünk esetleg, de most ez kikívánkozott belőlem...

Lábjegyzet: Nyilván lehetne összefüggéseket is keresni. Persze nem kizárt, egy alapjáraton is rasszista, xenofób, az agyát Mária Rádióval pépesítő mamikáról van csak szó, minden különösebb kontextus nélkül. De a történethez akár az is hozzá tartozhat, hogy az elmúlt hetekben Poznanban nagy botrányt okozott, hogy egy itteni (magyar!) cigány zenészt, aki amúgy a filharmóniában is zenél, nem engedtek be egy szórakozóhelyre.

A szombat, az egy csábos nap, még akkor is, ha most épp félévközi szünet van, és minden nap olyan, mint a többi. Mondhatnánk persze, hogy szombaton ingyenesek a múzeumok, na de ahhoz a múzeumokig el is kellene jutni. Velünk meg már megint úgy esett, hogy kifogásokat kerestünk a magaskultúra helyett, és elmentünk inkább a bolhapiacra. Ilyen pedig Poznanban a főtéren évente egyszer, ha előfordul, minden más hétvégén el kell menni az 1900-ban megnyílt valahai húsipari monstrumig, (Stara Rzeżnia) hogy aztán az ocsú közül kikaparjuk a búzát. Vagy ne. A Citadella felől sétálva gyönyörűek a téglaépületek, a kínai gagyi nagyja szerencsére könnyen azonosítható, az árak nem olyan nagyon, nagyon, nagyon borzasztóak, de azért senki ne itt várja élete nagy fogását. István még nem döntötte el, hogy egy régi lemezjátszóba vagy egy telefonba legyen szerelmes, én egy hatalmas zöld tálalószekrényt választottam, bár versenyben volt a banánlevelet tartó gorillát mintázó polcocska is. De még azt is elviselném, ha kapnék ötezerért egy virágos kis óntálat, na. Jövő hétvégén havi nagypiac, visszatérünk! A komplexum egyébként a helyi amatőr fényképészek kedvence, volt már olyan is, hogy beengedték őket tömegesen kattogtatni - nekem meg a mániám az elhagyott városokról és épületekről készült képek vadászata, úgyhogy belinkelek párat. Lentebb.

A város felé sétálva végre betévedtünk egy kedves gótikus templomba (św. Wojciecha), körbenéztünk a dombról, elmentünk szilvás kenyérért, és különben is, csak örültünk, hogy ma nem havazik. Úgyhogy ma lehetőleg senki ne bosszantson azzal, hogy rövidujjúban szaladgált a Dunántúlon :)

Linkek:

http://www.gielda.poznan.pl/ (hivatalos oldal)

http://www.walkowiak.pl/panoramy/Rzeznia/index.html (panorámafotók)

http://www.opuszczone.com/galerie/rzeznia/index.php

http://blog.madeinpolska.org/

http://www.swietywojciech.archpoznan.org.pl/startowa.html (templombelső)

Fortunától spiccesen azért hozzátenném a következőket: a sörtesztünkben végül eddigi kedvencem, a barna Kozel muzsikált a leggyengébben, a Ciechan búzasöre és a Fortuna évente egyszer főzött portere is elképesztően lágy (és persze erőteljes), a meggyes meg, ha csal is kicsit, méltó vetélytársa lehet bármilyen belga sörnek. Fogalmam sincs, hogy fogok újra visszaszokni a Sopronira. És a legrosszabb: a mai napon 50 különböző német sörkülönlegesség érkezett a Ministerstwo Browarba...

Néhány benyomás, megfigyelés az elmúlt napokból, hetekből.

Benyomás 1.

Mút hét óta rendeszeresen járok a Novum (a filológia) könyvtárába. Itt található a magyar szekció is. Elég változatos képet mutat a kínálat. A legfrissebb könyvkínálat (érthető módon) nincs igazán jelen, nem tudom, egyáltalán hogy zajlik a beszerzés, például időnként felbukkan a földszinti olvasóban az Élet és Irodalom egy-egy példánya, de nem rendszeresen. A magyar szekció könyvei között a Márai-sorozat tisztes súlyt képvisel, amúgy meg a mindenből egy kicsit elve érvényesül. Egy kis Esterházy, egy kis Nádas, kevéske Mészöly Miklós, viszont elég sok monográfia, de még egy kósza Lackfi verseskötet is megbújik itt szerényen a nagyok árnyékában. Nagy számban találni viszont olyan szerzőket, akik azóta már kissé kikoptak az emlékezetből, felteszem, ezek a szocialista barátságnak nyomatékot adó ajándékozókedv révén landoltak Poznanban. Van jó sok Vészi Endre (ő egyébként mindenhol ott van, az egyik lapban a Spiróval készült interjúhoz mellékelt fényképen a Varsói Magyar Kultirális Intézet könyvtárának polcai előtt áll az író, ott is Vészik néznek farkasszemet az olvasóval), sőt, még egy dedikált Tizedes meg a többieket is találtam, egyenesen Tadeusz Olszański elvtásnak címezve, akinek a nevét, bevallom, nem ismertem, de azóta kiderült számomra, hogy milyen jelentős figura, de még az unokája is az a mai Lengyelországban.

Benyomás 2.

Mindig azt hittem, hogy a csehszlovák rajzfilmek magyar dömpingje azt is jelenti, hogy ők diktálták a ritmust e téren a volt szocialista országokban, erre kiderül, hogy a mi Mézga Gézánk masszív siker volt Bohémiában. Szombaton, egy kedélyes mulatozás közepette mesélte el Lenka, hogy náluk bizony a Rodina Smolíkova sláger volt a javából. 

Benyomás 3.

Tegnap moziban voltunk. A film előtt csupán négy éppen elkészült, vagy hamarosan moziba kerülő lengyel filmet ajánlottak. Ebből kettő korrekt romantikus vígjáték, egy képileg elég ígéretes scifi, és nem mellesleg egy nagyszabású látványos történelmi dráma az 1970-es eseményekről. Irígység emészt...

Mióta megszabadultam a fordítástól, próbálunk valami kellemes, de tartható egyensúlyt találni a munka és a szórakozás között - a csütörtöki Mundruczó-film után (Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv; kellemes csalódás, de nem vártunk sokat) szombaton a szokásos havi sütizős komparativista-szeánsz után (ezúttal terítéken: az alkímia!) ismét ott ültünk a Muzában, mert folytatódik a korábban már bemutatott élőzenés sorozat! Tudni kell persze, hogy István meg van bolondulva a zombifilmekért, amit én nem értek (aki nézett már velem horrort, tudja, hogy már attól is pánikba esve vinnyogok, ha lekapcsolják a villanyt, vagy gyorsan mozdul a kamera...), de persze támogatom, hogy legyen egy... hobbija. Ez pedig műfajteremtő klasszikus, az egyik főkedvenc Holtak hajnala rendezőjétől. Indie zenekar kíséretében. Hát miért ne? Azóta sem találtam ellenérvet, bár a fél mozi azon röhögött, amikor egy csúnya hullát megpillantva védekezően a fejem elé rántottam a kezem az első sorban... Furcsa persze, mennyit fejlődött a műfaj a zavart tekintetű lugosibélás élőhalottaktól a The Walking Dead rémjeiig (iiigen, sorozatfüggők is vagyunk, a zombisorozatok ezért kétszeresen csábítóak...), de a film maga is szépen lassan ábrándít ki és szoktat hozzá a borzalmakhoz. Nekem pedig külön pikáns, hogy ilyen szerencsétlen, hisztérikus, egydimenziós női karaktereket még sosem láttam talán.

A film angolul megtekinthető itt:

https://www.youtube.com/watch?v=jfShkumjeq8&feature=channel

A zenekarról bővebben itt:

http://www.myspace.com/washingband

Amit mi láttunk, az viszont valami ilyesmi volt (aki kivárja, míg szöszi hősnőnk felmegy a lépcsőn, megtudja, mikor követtem el az edzettebb gyomrúak számára valószínűleg burleszkjelenetnek ható védekező mozdulatsort):

 E hét szerdáján hirtelen felindulásból ellátogattam egy felettébb érdekes előadásra. Nem csak Magyarországon létezik "képregényakadémia", hanem itt kint is, azzal a különbséggel, hogy ez nem egy szakmai szervezet, hanem előadássorozat különböző, a képregény műfaját érintő témákban. A mostani előadást Thomas Anessi tartotta, aki a poznani egyetem angol tanszékének tanára, aki kimondottan ékes lengyelséggel adott elő a Lengyel Népköztársaság képregényhőseiről. Nagyon érdekfeszítő volt, ahogy végigelemezte a hatvanas-hetvenes lengyel képregényeinek esztétikai sajátosságait (ebben a témában doktorált egyébként). Nagyon érdekes volt látni (Anessi képekkel is bőven illusztrálta a mondanivalóját), hogy a baromi erős lengyel grafikai hagyomány mennyire éreztette a hatását még az olyan szájbarágós antifasiszta propaganda-képregényekben is, mint amilyen például a Kapitan Kloss-sorozat volt.

A propagandagépezet folyamatosan kattogot egyébként, a bemutatott kiadásokból néhány oldalt mindig "ismeretterjesztő" szándékúnak álcázott szögekek foglalták el. Különös csemegét jelent a mai napig Kapitan Żbik, a szupermacsó lengyel rendőrhivatalnok, aki nem ismert lehetetlent. Ne felejtsük el, hogy a telefon még a 80-as években is elérhetetlen luxusnak számított (és nem csak a lengyeleknél), ehhez képest a derék kapitány már javában lebonyolít egy konferenciahívást, igaz, az alkotók fantázia kicsit túltengett azon a képen, amin Żbik egyszerre 5 külföldi rendőrhivatalnokkal beszél egyszerre egy!!! telefonon. A lengyel ős-skype bizonyítéka.

 A legpszichedelikusabb vizuális trippet mindenképpen Tytus, Romek és Atomek triója jelentheti a szocialista lengyel képregényben. Az alkotó egy önreflexív gesztussal azt is bemutatta a műben, hogy jött létre Tytus figurája, aki egy csimpánz egyébiránt (miközben gyötörte magát a fő karakter kitalálásán a kiemlő tinta majomalakot, majd testet öltött). Az egész sorozat követte ezt a bohókás vonalat, képtelen kalandokkal fűszerezve a három jóbarát életét, de az éber hatalom most sem volt rest, a kiadások elején neves tudós bácsik írtak kiselőadásokat a képregényben látható tudományos képtelenségek okairól (pl. hogy miért nem lehet sima benzinnel űrutazásra indulni, és kivételesen nem azért csak, mert hiánycikk). Tytus amúgy igazi retró figurává nevesül a korrak, ahogy azt ez egyik hozzászólásból megtudhattuk, pólokon éppúgy feltűnk, mint képregényes rendezvények plakátjain. Tanulságos előadás volt, az érdeklődők ha nem is voltak rengetegen, de egy viszonylag nagyobb termet megtöltöttek az egyetemi könyvtár épületében.

http://independent.pl/n/12089

Közeleg a felszabadító vég, Viki lassan befejezi a Sapkowski-fordítást. Ennek örömére már előre betáraztunk jóféle ínyenc-sörökből. Viki már régóta noszogat, hogy látogassunk el a helyi sörszaküzletbe, mely gyakran frissített Facebook-oldala szerint a lengyel és külhoni sörkülönlegességek Mekkája. És tényleg. Az eladó pedig igen érdeklődő, legalábbis, ha idegen szót hall, amit hamar be is azonosított, miután életében már töltött huzamosabb időt magyarok társaságában. Hazánkat egyébként két üveg, általunk eddig még sosem látott fajtájú Tokaji képviselte (mutatóba akad néhány palack bor is az üzletben). Az üzlet tényleg nagyon széles választékot kínál, rengeteg cseh sör mellett a magyar (és gondolom, hogy a lengyel) gyomornak is tájidegen ízesítésű sörmutáciáókkal a világ minden tájáról. Íme a bolt belseje:

 forrás:http://www.facebook.com/#!/MinisterstwoBrowaru

És a zsákmányok:

Eddig csendes megnyugvással vettem tudomásul, hogy a poznani buszok kényelmesek és tiszták. Mint ma kiderült számomra, ez nem olyan régóta van így. Az előtt a magyar ipar egyik komoly büszkeségei, az Ikarus-buszok szállították az utasokat Poznan városában, és már most sikerült a negédes-bús retróhullámnak a hátára kapnia a jó öreg csuklósokat: 16-án ikaruszos nosztalgiakirándulást szervez a helyi közlekededési vállalat!

Lezárásképpen egy kisfilm, mely jó eséllyel forradalmasítani fogja a road-movie műfaját:

Az ünnepi hazaút miatt lanyhult a kedv, már ami itteni életünk krónikájának lejegyzését illeti. Igaz, még decemberben történt, de semmiképp nem lenne jó, ha szó nélkül hagynánk egy meglehetősen különös, egyben lelkesítő rendezvényt. A nyelvtanárom, Ewa invitált meg bennünket a poznani "Piroska" táncegyüttes fellépésére. A dolog különlegessége abban áll, hogy a koncertnek, illetve magának a Piroskának helyet adó lakótelepi iskolában a gyerekek nem lengyel táncokat, vagy nemzetközi sztenderdeket tanulnak be, hanem autentikus magyar táncokat. A történet ott kezdődött, hogy az együttest vezető hölgy, aki még ma is frissen ropja a táncokat és döngöli a csűrt, ha arról van szó, még a hetvenes években vetődött el Magyarországra, miután a bulgáriai helyet lecsúszta az éítőtábori jelentkezés során. Megszállott magyar-fanatikussá vált, állítólag az otthona is kész skanzen, tele a magyar népművészet tárgyaival. Az együttes szoknyái is itt, Poznanban készülnek lelkes anyukák áldozatkész munkájának segítségével. A fellépéshez egyébként valami elképesztő "installációt" dobta össze, a terem dekorációja hihetetlen műgonddal volt megkomponálva, a pirospaprikától a kerítésre tűzött köcsögön át a falra applikált, a magyarok étkezési szokásait felelevenítő terítékig csupa hungarikum vette körbe az embert. Képriportunk következiK:

A műtuja tündöklése

Termékbemutató: a tekerőlant

Háttérben az alapító

Az elmúlt időszakban kimondottan jó volt magyarnak lenni Poznanban (nem mintha előtte rossz lett volna). December 7. és 9. között Ciążenben, egy kastélyban múlattuk az időt. Az történt ugyanis, hogy a most indult Közép-Európa tanulmányok képzés szervezett csapatépítő tréningként is funkcionáló tanulmányi kirándulást ebbe a Poznantól nem túl messze fekvő barokk palotába, mely azon túl, hogy tudományos elmesúrolásoknak ad otthont, nem mellesleg Európa egyik legjelentősebb szabadkőműves könyvgyűjteményének is helyet biztosít. Lenka, aki a képzés oktatója (és Szabolcsnak, a magyar a lektornak a barátnője) hívott meg bennünket. Három napi jól tartásért cserébe egy rövidke előadást kellett prezentálnunk. Viki a lengyel irodalom magyarországi megjelenéséről beszélt, én pedig, mint utolsó előadó egy amolyan "minden, amit a magyarokról tudni akartál, de nem merted megkérdezni"-jellegű, nem túl komoly előadást tartottam. Hétfő este egyébként (kedden indultunk a helyszínre) még sehol se tartottunk a felkészülésben, amikor is óriási szerencsénkre ráakadtam a prezi nevet viselő, a magyar kreativitást dícsérő programra, amivel tényleg sikerült látványos prezentációt barkácsolni. A két előadásért cserébe egy gyönyőrű szobában aludthattunk, ráadásul tobzódhattunk a hazai ízekben, mivel kedden gulyásleves, szerdán pedig csirkepaprikás készült, mindkettő Lenka védnökségével, aki Szabolcs mellett igazán komoly jártasságra tett szert a magyar kulinária terén. Ráadásképpen ott volt még Erős Pista is, a magyarosch ízesítés konyhabetyárja. Szerda este nemzetek karácsonya címszóval közös éneklés bontakozott ki, a lengyel egyetemisták meglepően bátran és lelkesen énekelték az "itt egy szép könyv, ott egy labda, jaj, de szép a karácsonyfa sorokat", ami akkor egyébként, amikor Vikinek kellett lassan és tagoltan felolvasnia egészen komikusan hangzott, de hát az ember amúgy nem szövegelemző gerjedelemmel fordul az efféle össznemzeti dalok felé. Viki becsületére legyen mondva, még rögtönözve le is fordította a dalocskát a kíváncsi lengyeleknek, ráadásul a végeredmény még rímelt is!

István valamiért kivonta magát a szerkesztésből, de mindig esküdözik, hogy én is lehetek párosunk hiteles szószólója. Hmm. Előbb ő feküdt betegen öt napig, ma én dőltem ki, így aztán attól tartok, nem sok jut majd nekünk a lengyel karácsonyi hangulatból - két hét múlva indulunk haza! Aki szeretne velünk találkozni, december 18-23. között Pesten és környékén, 24-én Szolnokon, 25-28-ig Zalában megteheti. Vagy valami ilyesmi. Addig is szorítson mindenki, hogy rendbejöjjünk, mert jövő héten előadást kell tartanunk a komparativisták éves "edzőtáborában"... A körülmények finoman szólva sem kedveznek a gyógyulásnak: a térdig érő hóhoz -16 fok van így reggel. De azt ígérik, sütni fog a nap, így akár -13-ig is felmehet a higanyszál délig. Drukkoljatok!!!

Addig is, lengyel karácsony. Ma fő hír volt a Wyborcza hírlevelében, hogy a harcos lengyelek kivívták, hogy idén is műsorra tűzze a Polsat a Reszkessetek, betörők! című örökbecsű alkotást. 1990 óta úgy tűnik, egyedül 2008-ban hiúsult meg eddig az akció, és amikor idén újra lekerült volna a műsorról, a felháborodott rajongók facebook-oldalt indítottak (nem is egyet) a hagyomány sárba tiprása ellen. Végül a csatorna engedett, mit is tehetett volna? Hiába ismerik be a rajongók, hogy megvan nekik videókazettán, dvd-n és a gépükön is elmentve, a Polsaton az igazi. Ahogy az egyikük írja, a "ez a film (...) a hagyományok közé tartozik most már, épp úgy, mint a karácsonyfa, a betlehem, a ponty és a szalma a terítő alatt. Ámen."

24 - szerda

A poznani reptér még mindig kicsi és szerethető, kellemes vámmentes övezettel - ugyan már, még a repülőn is alkoholt akarnak az emberre sózni, hogy ellazuljon... Közfelkiáltással úgy határoztunk, hogy a mézes Gorzka Zoladkowa a legjobb lengyel gyomor(nem)keserű, feljutottunk, tengert láttunk, ahogy az éggel összeolvad, nagyot zökkenve landoltunk (szolid taps, valamiért újra divatba jött), zötyögés Stanstedről Londonra Terravision busszal. Ami érthetetlen módon egyben városnézés is: láttuk az épülő olimpiai falut, a felhőarcolókat, a Towert, az Imperial War Museumot, a Southwark katedrálist, a London Eyet, a Big Bent és a parlamentet... de csak megérkeztünk. Továbbra is ajánljuk ebédidőben a La Perlát, ebéd utánra pedig Covent Gardent és környékét, mint olyat. Míg Dani dolgozott, voltunk mackóboltban (a képen Konrád Brúnó néven anyakönyvezett hószörnyünk látható, aki funky- és soulslágereket ad elő a legszívesebben), bakancsboltban (reménytelen thai Martensek...), olcsó szusit kergettünk, lesétáltunk a Trafalgar Square-ig, ahol már éppen nem lázadoztak (jogosan) a diákok és pihenésképpen beültünk a National Gallery legkényelmesebb kanapéjára egy teljesen érdektelennek tűnő festménnyel szemben, aminek a következő húsz percben számos értékét és rejtett dimenzióját fedeztük fel - Rubens, úgyhogy nem akkora csoda. Miután Dani is csatlakozott, kénytelenek voltunk felfedezni, hogy bár a világ összes filmjét játsszák a Leicester Square mozijaiban, sosem egyszerre - gondosan elosztott programjuk szerint biztosan mindenki megtalálja a kedvére valót, de mi voltunk olyan elvetemültek, hogy a Harry Potter új részét akartuk megnézni. Így aztán kínunkban kimentünk egy északi plázába, hogy aztán kellemetlent csalódjunk még a kevés elvárásunkhoz képest is, de legalább hazáig röhögjünk a kivételesen rossz részeken.

http://www.cafepacifico-laperla.com/lpco.html (La Perla Maiden Lane)

http://www.buildabear.co.uk/ (helyben tömött és felöltöztetett plüssmackók - sajnos az őrült eladóról nincsen galéria vagy hangfelvétel, pedig biztos felsőbb évfolyamon bukott ki a színművészetiről...)

http://www.nationalgallery.org.uk/paintings/peter-paul-rubens-a-view-of-het-steen-in-the-early-morning (a kép, ami előtt ültünk)

https://www.youtube.com/watch?v=vzTTwnEBU84&feature=related (animációs betét a filmben, természetesen rossz, moziban készített felvétel)

25 - csütörtök

Kakaóscsigát reggeliztünk, amit előző este vettünk a magyar pékségben - micsoda gyönyört okoznak a legegyszerűbb dolgok is... Aztán felkerekedtünk Camden felé, mert kétségbeesetten vágytam egy bakancsra, aminek a racionális része nyilván az, hogy nem járhattam tovább lyukas sportcipőben a fagyban, az irracionális része, hogy én még mindig ragaszkodok a Martenshez, és egyszerűen nem találok semmit, ami megfelelne a kényes ízlésemnek. Vagy a megszokásnak, de erre nem akarok gondolni. Mindenesetre Camdenben van a legrégebbi bolt, ahol valaha Martenst kezdtek árulni, és ahol anno a Sex Pistols, a Clash vagy a Damned tagjai vásároltak, de még olyanok is, mint Robbie Williams. És ahol fájdalmas áron, ám játszi könnyedséggel hozzá lehet férni (120 fontért - kb. 36000 forintért) egy pár valódi angol Martenshez vagy Solovairhez. És egy kis szerencsével. Nekem nem volt szerencsém. Így aztán megvettem azt a régről megmaradt, egyszerűen tökéletes példányt, ami a leginkább illett rám... és ami 195 font volt. Leértékelve. Még szokom a gondolatot, és próbálom legalább részben a fagy okozta elmezavarra fogni. Persze más kérdés, hogy több, mint fél órát töltöttünk a boltban az eladókkal beszélgetve és próbálgatva, úgyhogy lehet, hogy valami különös kegy, hogy egyáltalán megmutatta nekem ezt a példányt... Camden Lockot persze körbejártuk, bevásároltunk krimiből a kedvenc boltocskánkban (Black Gull Books), ettünk kínait kínaiaktól, ittunk forralt bort egy sikátorban és elráncigáltuk Istvánt is abba a remek elektronikus tánczenére szakosodott boltba, ahol leginkább csak a ruhák foszforeszkáló fénye mutatja az irányt és scifibe illő félemberek díszítik a falakat. Aztán a Natural History Museumban folytattuk az őshüllőkkel és a Darwin központtal, ami legutóbb mintha még nem lett volna meg... Interaktív csodagömb, ahol minden leolvasható, eljátszható, megnézhető és -hallgatható, még kis kártyákat is adnak "jegyzetelni": ha valami tetszik, csak leolvastatjuk a mellette levő szerkentyűvel a kártyánk kódját, és otthon újranézhetjük az interneten. Ó, tudósokat is láthatunk munka közben. Nem tehet róla az ember, de ilyen körülmények között még a rovargyűjtés vagy a botanika is képes érdekessé válni... Aztán csak egy ugrásra volt a karácsonyi vásár (sőt egyenesen: Winter Wonderland) a Hyde Parkban, ami tényleg, de komolyan csodálatos. Van éneklő rénszarvas meg beszélő fa is, na jó, de a vidámpark jobban felszerelt a budapestinél, nem is beszélve arról, hogy a céllövöldében például nem arra mennek, hogy félrehordjon a puska és ne nyerj semmit, hanem hogy ha tudsz lőni, azonnal nyerj, de a nagyobb nyereményekért bizony sokszor kell lőni. Nekünk meg ehhez felnőni... Ajándékok a világból, étel a vadastól Jamie Oliver kihelyezett tagozatán át a vattacukorig és sült malacig, a parkba merészkedve őrült olaszok, akik hattyúkat simogatnak. Csodaország. De mi nem használhattunk ki mindent, mert este várt minket két magyar háziasszonyunk Kelet-Londonban. Soha rosszabbat! És bár utólag nem egészen értem, hogyan is lehetett ez lehetséges, de megjártuk még aznap a Gosh!-t és a Forbidden Planetet, vagyis a kedvenc képregényboltjainkat, ahol én beleszerelmesedtem a magyarul is hozzáférhető Zselények kihajtogatós kiadásába (Flanimals pop up) meg egy képregénybe Bertrand Russelről, amiben vendégszerepel Whitehead és Wittgenstein is...

http://www.britboot.co.uk/engine/shop/index.html (az a bizonyos bakancsbolt)

http://www.camdenlockmarket.com/

http://shop.cyberdog.net/ (a futurisztikus bolt honlapja)

http://www.hydeparkwinterwonderland.com/

http://www.nanairononiji.com/ (japán kalligráfia és festmények a vásárban - nekünk különösen tetszett)

http://www.goshlondon.com/

http://www.logicomix.com/en/

http://forbiddenplanet.com/

26 - péntek (és István születésnapja)

Nem keltünk korán, de a hatékonysági mutatókat még tovább rontottuk a házi angol reggelivel (pedig milyen jó is az!). Nem jutottunk el a Highgate Cemeterybe, de mindenki esküdözött, hogy legközelebb már én is megkapom, ami jár (hiszi a...), eljutottunk viszont a Freud Museumba, ahová be kell vallani, hogy nem a pszichológia iránti tisztelet, hanem egy plüss Freud-figura birtoklási vágya vezetett minket. Jelentem: megvettük, mostantól a hűtőről figyel az ujjbábként is funkcionáló analitikus. A múzeum pedig nagyon kellemes hely, egy nagyon kellemes környéken, és körbenézve Freud valahai dolgozószobájában nem is feltétlenül tűnik olyan ördögtől valónak a pszichoanalízis gyakorlata mint olyan. Igen, láttuk a kanapét, és határozottan csábító, a környezet pedig kifejezetten inspiratív! Közben lehet családi videókat nézni és akár "bele is nyúlhatunk" egy éppen zajló művészeti projektbe (Melanie Mckennell szövi a Freud család és a látogatók tárgyaiból a legfontosabbak hálóját). Innen tovább rohantunk a naplemente elől a Sir John Soane's Museumba, de ő volt a gyorsabb, így végül láthattuk gyertyafényben is (bár nem mindig voltunk róla meggyőződve, hogy jóra vezet, ha az aktuális látási viszonyok közepette műkincsek között botorkálunk...)  Kiderült, hogy a következő években megnyitják a mellette levő házakat is egyetlen hatalmas múzeumot alkotva - enyhítendő a zsúfoltságot, aminek azért meg van a maga bája; zuhogó esőben például hatalmas múzemi esőernyők alá terelik a ház előtt sorba állókat. Még abban a különleges kegyben is részesültünk, hogy kinyitották nekünk a képtár minden oldalát! (Merthogy lapozhatóak a falak.) A legszenvedélyesebb gyűjtemény, amit láttam... Gyors weatherspoon's ebéd után tovább rohantunk a hatalmas sokszintes Fortnum & Mason áruházba - nem a felső tízezeré, mint amilyennek a Harrod's-ot képzelem, a tisztes középosztály játékszereivel van tele, amibe belefér az elegáns sakktábla és a skorpiós vodkanyalóka is, mindez csodás díszletek között (a céget 1707-ben alapították). Mellette egy alig kilencven évvel fiatalabb, sokszintes könyvesboltban próbáltam nem eltévedni, de jobb is, ha nem szabadulok el ilyen helyen... Végül Dani egyik kedvenc vintage-boltjában csak vettünk egy könyvet a design alakulásáról (hmmm, a Sohóban is biztonságos és olcsó a könyvesboltok "földszintje", csak az alagsori termeket kell előre megfontolni...) Este persze LaPerla, guacamoleba és Bohemia sörbe folytottam az ásításomat Danival, míg István valahol a déli parton kavargott egy régi baráttal.

http://www.freud.org.uk/ (Freud Museum)

http://www.philosophersguild.com/index.lasso?page_mode=Home (ők gyártják a Freud-babát és még sok eszement bölcsészkacatot, kapható még ujjbábként: Nietzsche! Platón! Hegel! Kant! Hannah Arendt! Szívesen teszek olyan ígéretet, hogy ha valaha a filozófiaoktatás közelébe kerülök, hálám jeléül előadok velük valami vidám darabot)

http://www.soane.org/ (Sir John Soane's Museum)

http://www.fortnumandmason.com/

http://www.hatchards.co.uk/ (a könyvesbolt, bár képeket itt épp nem lehet látni)

http://www.vinmag.com/

27 - szombat

St Albans-ig könnyű eljutni, és az a megnyugtató érzése marad az embernek, hogy visszatérni is egyszerű... Húsz perc vonat (St Pancras) - bár ilyen lenne a váci ingázás - és ott állunk a semmi közepén. De ígéretes, rögtön a város feltételezett központja felé belefutunk egy kellemes kávézóba (Cafe Alfresco, 84 Victoria Streeet), ahol rajtunk kívül mindenki gyönyörű angol reggeliket töm magába, és ahol azonnal irányba állítanak. Szombat piacnap, a főtéren a standard zsibvásáron túl van friss hal, házi sajt és mindenféle kimért gyönyörűség, a környék roskadozik a hangulatos puboktól, a pubok meg a századoktól - és némelyik ilyen vaspántokkal összetartott csodában thai étterem működik, de Angliában ez már, asszem, csak természetes. A helyi tourinformban szintén kedvesek a hölgyek, ingyen lehet térképet és alapos sétatervet kapni, az ember már-már zavarba jön. Úgyhogy óratorony - apátság és katedrális - Ye Olde Fighting Cocks - Verulamium minden mozaikjával, római falmaradvánnyal és múzeummal, ahol egész szórakoztató jeleneteket adnak elő a jónépnek. Rövid séta a Kingsbury vízimalomig, onnan fel a főtérre a Fishpool Streeten, vacsora és eperízű körtecider a helyi O'Neill's pubban. Tökéletes egynapos kiruccanás, mindenből egy kicsi, de minden olyan végtelenül szimpatikus...

http://www.stalbanscathedral.org/

http://www.stalbansmuseums.org.uk/

http://www.oneills.co.uk/ (csak hogy ne mindig a Weatherspoont reklámozzam: itt is jót ettünk, és láthatóan a helyiek is használják - legalábbis rögbimeccs idején)

http://www.brotherscider.co.uk/ (az epres körtecider - gyerekek és nők nagy kedvence lehet, az biztos - de kísérleteznek más ízekkel is)

28 - vasárnap

Indulás hajnali háromkor, érkezés Poznan központjába tizenegyre, átfagyva, behavazva, elhavazva, holtfáradtan, de kipirultan és vígan. Jesssz!

Iiiigen, az utóbbi időben kicsit szétszórtak vagyunk, igyekszünk minden hátsónkkal minden lovat megülni, István rajzol, írja a disszertációját, én fordítok és rohangálok, próbálva beépülni mindenféle egyetemi műhelyekbe, ráadásul Eötvös-lázban égtem az indulás előtti napokban, mert ha háromezren adják is le, muszáj a jelentkezők között lennem. Jasne.

Szeretjük az állatkertet, voltunk is már állatkertben - egész pontosan az Új Állatkertben, az utolsó napsütéses őszi napon, amit nem is volt olyan egyszerű elcsípni, mert előtte is, utána is másfél hétig esett és egy szinte egy percre sem bújt elő a nap. Most meg már hiába múlik, leesett a hó és ránk törtek a mínuszok... Mindenesetre, azon az utolsó napsütéses őszi délelőttön kibuszoztunk a városvégi állatkertbe, elvitettük magunkat a kisvasúttal a futurisztikus elefántházig, sztán elsétáltunk visszafelé a meglepően hatalmas pelikánok (István, Szolnok szülötte, büszke), a meglepően inaktív bölények és bivalyok (Viki szomorú), a meglepő módon aktív orrszarvúak (István virul) és egy elmebeteg, rácson túli bokrot rágó marabu mellett (Viki megijed, aztán kacarász). Szóval még mindig remek kirándulóhely, csak hi-hi-hideg ellen nincs hová behúzódni télen, és így nem sok látogatóra számíthatnak. Tavasszal visszamegyünk.

A következő héten pedig eljutottunk életünk legkülönösebb doktori szemináriumára, amire versenyt sütöttek a nők - egész zsúr jellege kerekedett, már persze, a tudományos párbeszéd mellett vagy azzal ellenben; utána pedig a helyi NoWomenNoArt fesztivállal, de leginkább a feminista irodalkritikai műhely lelkesebbnél lelkesebb tagjaival körbevillamosoztuk a várost a nekünk kibérelt nosztalgiajárattal és közben referátumocskákat hallgattunk Poznanhoz kötődő szerző(nő)kről, sőt, egy helyi krimiírónőt is meginterjúvoltak. Ha nem nyúlnak a kelleténél hosszabbra az -ocskák és nem kell két kört tenni, azt mondanám, remek volt. Így kicsit rezeg a léc, de akkor is, szeretem a nőtörténeti akciókat Krakkóban, Poznanban, és ha egyszer odaérek, Varsóban is szeretni fogom!

Aztán kedden eljött Poznanba Sylwia Chutnik, akiről írtam és írni és fogok, még ha második könyve pokoli is szerintem, és egész értelmesen és szórakoztatóan elcsevegett az egybegyűjtekkel - még ha a fedősztori arról, hogy miért is nem olvassák az emberek a könyvet (túl nehéz és komoly téma, ohh), halovány is... Mindenesetre utána egy lelkes első-éves-de-sok-szakossal egyetemben interjút is csináltunk vele, ami lengyelül előbb-utóbb hozzáférhető lesz a ProArte-honlapon, magyarul pedig a lengyelanyán, előbb-utóbb. És akkor eljött a szerda reggel, és...