Poznań calling

Biztosan vannak, akik meghatódnak a függetlenség ünnepének puszta tényétől, de a magunk részéről be kell vallani, hogy Kohári Kata nyolc évvel ezelőtti prohászkás Márton-napi lakomája jutott eszünkbe, aminek megvolt az a pikantériája is, hogy akkor fedtük fel a kedves lakó- és tudóstársak előtt kapcsolatunk mibenlétét, másrészt a kifli, ami óóóó, de tömény, óóóó, de jó. Mert dió. Mogyoró. Meg mák. És marcipán. Na igen. Megint olyat tettünk, amit Poznanban még soha: elmentünk a búcsúba. És ettünk citromízű mézes tömböt, grillezett oscypkit (áfonya nem volt, grr), vaníliás kimért krówkát és ittunk egy nagyon, de nagyon rossz forralt sört (aminek a citrom- és szegfűszegtartalmáról külön megemlékeztek a táblán a kiírásban és amit totálisan kifelejtettek a megvalósításból...) Nem volt jobb, vagy rosszabb, mint egy vidéki majális Magyarországon - sapkát azért nem találtam. A lenti fotók alapján gondolom mindenki arra a következtetésre jut, jobb is így. (Egyébként a felvételeket köszönjük Balázsnak!)

Túléltük a krakkói hétvégét, mi több, pár röpke órára otthon éreztük magunkat, ami valljuk be, azért hiányzott. Nem maradt ki semmi jó és semmi kötelező, úgyhogy büszkék, elégedettek és valami elképesztően álmosak vagyunk. Mit lehet tenni: csütörtök éjszaka Lech Poznan-Manchester City meccs volt (és kiverték a Machestert, mint...), amire nem számítottunk - végül nagy nehezen beengedtek egy fülkébe, de csak a kabátoktól és csomagoktól megszabadulva esett le, hogy hat igen masszív férfiember volt a kedves. Akik végigutaznak velünk Lengyelország másik végig. Tulajdonképpen persze elvoltunk, hol mi dőltünk hátra és ők aludtak a térdükre borulva, hol cseréltünk, és bár reggel ötkor késsel feszegették a beragadt sörözdoboztetőt, azért ránk csepp se freccsent. Kínunkban a Florianskán reggeliztünk egy McDonaldsban - ezek szerint sosem voltunk még hétkor talpon és éhesen a városban? Kávéztunk, szédelegtünk, wifire vadásztunk - és akkor szerencsére összeszedett minket Lajos, aztán felkarolt a Lengyel Intézet, mert a segítségük nélkül valószínűleg elszunyókálunk a végre elkészült főtér egyik padján és felfalnak a galambok.

Voltunk tehát a könyvvásárban, ahol végre kezünkbe fogtunk egy ebook-olvasót (nem vagyunk meggyőzve), láttuk a híres Stasiukot könyveket cipelve rohanni a neje után, sárkánnyal táncoló kislányt, TinTin kutyáját, meg sok más furcsaságot is. Például az egyik legszebben berendezett stand a Mikrohistoria (http://www.mikrohistoria.pl/) vállalkozásé, akik kiszállással és fotóretussal együtt vállalják családtörténeted megírását - kilóra. Nem kutatnak családfát, de kicsikarják a családtagokból, amire csak emlékezhetnek: kedvenc recepteket, címeket, anekdotákat, aztán a kívánt terjedelemben a kedves megrendelő kezébe nyomják, mellékelve egy online "családi múzeumot" is, ahová felkerülhetnek a családtagokkal készült interjúk videoklipjei is. Nem is kell olyan elképesztően elvetemült összegekre gondolni: 300 oldal, 3 kirándulás érintett városokba és egy virtuális múzeum 240ezer forint - meggazdagodni valószínűleg abból akarnak, hogy minden további példány 5600 forint. Persze van blogjuk és fent vannak a facebookon.

Na, most átveszem a szót (István). A kirándulás egyik legemlékezetesebb része Nowa Huta megtekintése volt esti fényben. Szakavatott idegenvezetőt is kaptunk, Kasia személyében, aki a Lengyel Intézet igazgató-helyettese. Utólag is köszönet érte. NH egyébként Dunaújváros nagytesója, izmosabb és helyesebb a magyar kisöcsinél. Elképesztően érdekes, ahogy a sztálinista megalomániát a kispolgári kedélyesség és otthonosság érzetével próbálták keresztezni, miközben a tervezői fantázia egy-egy részlet erejéig már-már Tim Burton-i magasságokba emelkedett. A csillagot formáló főtér, a hatalmas kapuk, amik mögött óriási udvarok tátonganak és maga a felvonulási boulevard (ahol egy gigantikus Lenin-szobor szigorú tekintete pásztázta a munkásosztályt) hihetetlenül hangulatos eleggyé áll össze. Persze, ahogy ezt Lajos megjegyezte, "real-time"-ban nyilván senki nem volt így elragadtatva a végeredménytől, bár a kezdet kezdetén biztosan egy jobb életminőség ígéretét kínálta ez a mesterséges város(rész). De szerencsére mi már a retró-esztétika korszakát éljük, és itt minden adott is volt a múltbarévedéshez. Feltehetően nem a szándékos retrósítás miatt, de nagyon sok minden változatlanul a 80-as éveket idézi, a köpködős (de turmixbárként is működő) kocsmától a hatalmas függönnyökkel és bordó terítőkkel súlyosbított, a szocialista biedermeier stílusjegyeit megőrző étteremig. Az este csúcspontján író-olvasó találkozón vettünk részt egy művelődési házként (is) funkciónáló moziban, ahol is Krzystof Vargát faggatták a kerület kultúrszomjas olvasói.  

És akkor vissza is veszem a szót, mint a lassan hivatásossá előlépő blogger-tudósító (ki gondolta volna, hogy a lengyelanya eljut oda, hogy a facebookon reklámozza a helyi feminista irodalomkritikai közösség?). Az est leggyengébb pontja talán a beszélgetést vezető Irodalmi könyvkiadó-delegált volt, aki nem tudott elég kérdést feltenni Krzysztof pattogós stílusához, az est provokatőre a helyi könyvtárs volt, aki rögtön a felvezetésben közölte, hogy olvassa ő Varga tárcáit, de nem ért velük egyet és hogy megvannak a könyvei, de nem nagyon kölcsönzik őket. Az est további részében is megpróbálta ott torpedózni a művész urat, ahol lehetett, kitalált nyelvtől (de milyen lehetne még?) az alternatív Budapest kifejezés megmagyarázásának elsikkasztásáig mindenfélével megvádolva, mely utóbbinak köszönhetőn egy neves magyar vendég is nyilatkozattételre kényszerült az aktuális romkocsmahelyzetről. Az est csúcs- és mélypontja egyben az volt, amikor az előadás után odalépett hozzánk egy hölgy, és megkérdezte, amit bevallása szerint minden útjába akadó magyartól megkérdez: felszámolta-e a schengeni egyezmény az Aggteleki cseppkőbalang mélyében húzódó határt is? Ömm. Röviden a beszélgetésen  elhangzottakról: ha az ember előbb szerkesztő, aztán író, annak az az előnye, hogy észreveszi a hibáit, és az a hátránya, hogy túlságosan is könnyen veszi észre és korrigálja a hibáit. Az, aki újságot és irodalmat ír egyszerre, elcsúszhat a nonfictionbe, de ritkán lép túl a prózán. Varga mindig írt, de az irodalmi életbe talán be sem lépett volna, ha kamaszkorában nem mutatja be lelkes irodalomtanára egy Szolidaritás-költőnek, az meg nem nyomja be recenzensnek, és a többi történelem. Az újságírók és írók nem valami titkos társaság, ahol megbeszélhetnék, hogy Szczygiel a cseh, ő meg a magyar. Ha már beszélnek, hát nem könyvekről. Még csak az kellene! Szó esett a magyarországi fogadtatásról, amiről blogunk olvasói valószínűleg többet hallhatak már az elhangzottaknál, de arról a meglepő részletről is, hogy a legvadabb megsemmisítő kritikát a Polonia Wegierska hozta. Előkerül a lengyel sas, a Szomorú vasárnap és hogy a regényírás is olyan, mint a focimeccs: hiába akar az ember mindig nyerni, van, amikor megy, meg van, amikor nem. És, hogy soha senki ne kérdezze korai lírai prózájáról, amiről jobb lenne, ha nem is tudnának. De elszóltam magam...

Mit mondhatnék? Krakkó minden percében volt valami jó, a művház előtt vacogásban is, mert autóra várva egész nett krimitervet hoztunk össze aról, hogy a Varsóban bújkáló feszültségek a felszínre törnek, amikor a lengyel irodalmi élet apraja-nagyja Krakkóba érkezik a könyvvásárra, és közben zajlik a Wisla-Cracovia meccs. Abban is, amikor a Nemzeti Múzeum aulájában derültünk azon, hogy semmit nem értünk a fő attrakcióként beharangozott, Varga vezette beszélgetésből, mert Krasznahorkait a felismerhetetlenségig halkították, a szlovén szerző pedig valami egészen különös angoltanulási defektussal küzdött, ugyanis minden szót tökéletesen ejtett ki, de egyetlen mondatának sem volt semmiféle felismerhető - vagyis a megértésre reményt adó - hanglejtése. És ott voltak azok a boldog, boldog percek, amikor a Plantyn csücsültünk kora reggel, amikor Polakowski zurekjét és rántott szeletjt faltuk, amikor a Dymben kortyolgattuk a kedvenc kávénkat/sörünket, amikor koccantunk mindenkivel, aki csak számít, és amikor egy spicces és hamarosan apai örömök elé néző krimiíró úgy dedikálta a kezünkbe nyomott repikönyvet, hogy csináljunk gyereket. Hmmm.

Fél háromkor már vakut ajánlott a fényképezőgépem, délután négyre teljesen besötétedett. Aki szerint ezért kárpótol az, hogy korábban kel a nap, azzal attól tartok, valami komoly baj van. Vagy sosem élt még huzamosabb ideig északon. Leküzdendő a letargiát preventív célzattal beszereztük a tegnap emlegetett Jane Austen-gyűjteményt, másrészt ellátogattunk Lazarzba, egy városrészbe, ami eddig valamiért kimaradt. Ismét kiderült, hogy Poznan még mindig a kellemes meglepetések tárháza, és minél tovább vagyunk itt, annál kevésbé értjük, hogy is lehetne nem szeretni. Aggasztó.

Park Wilsona:

Lazarz:

Szóval telnek-múlnak a poznani napok. Munkaügyileg nagyot csalódtam magamban, mert az egy dolog, hogy nem erőltettem a munkát, míg itt volt Orsi, de utána valami olyan munkakerülős letargia vett rajtam erőt, hogy ihaj. Három napig tulajdonképpen csak ültem a gép előtt, lebiggyedt ajkakkal lapozgattam a szótárt, de aztán még a megtalált szavakat sem jegyeztem meg, és unalomig olvastam a facebook tökéletesen érdektelen kezdőoldalát. Ha ezt tudom, inkább beruházok a Wyborcza-BBC Jane Austen összesbe és egy százas zsepivel meg angol akcentusokkal töltöm az őszi búskomorság napjait. Elég az, hogy visszajött az élet- és munkakedvem és dalolva haladok a lándzsák és vicsorgó szörnyek erdejében. Lehet, hogy szerepe volt ebben annak is, hogy pénteken végre kidugtuk az orrunkat a lakásból és kultúrnapot tartottunk a szitiben.

Sajnos a Smakolyki-kiállítás, amire hetekig próbáltunk eljutni, a kelleténél is nagyobb csalódás volt.  Tulajdonképpen tagadhatatlan, hogy bepaliztak minket - a plakáton hatalmas csokoládé volt, és a főtéri galéria tetjére szerelt Nowe Zycie (új élet) - felirat sokat ígért, valódi érzéki élményeket. Nekem egyedül a fenti installáció okozott komolyabb örömet, rámszabadult az összes létező asszociáció szüzekkel, menstruációval, élettel, halállal, borral, ügyes kompozíciós fogással... Meg egyáltalán, szemrevaló a piros és fehér kontrasztja. Bezzeg István és Zsuzsi csak nevettek és nevettek és nevettek, meg találgatták, miért nem záratja be a helyi KÖJÁL a galériát a penészes bor miatt. Szóval, megkaptam. Láthattunk még burjánzó fehércsoki-porcukor faliszőnyeget, liszt(??)-homokórát, Donald-rágó illatú sötétkamrát villogó Lengyel-amerikai álom felirattal és rengeteg sorba akasztott használt ruhát. Nem egyszerű szeretni a modern művészetet. És akkor még csak most olvastam végig a kétoldalas sűrűn gépelt és maximálisan érdektelennek tűnő tájékoztatót, mely szerint az utolsó teremben függő ruhákból bárki magával vihetett. A fene vigye...

Ennek szellemében éjszakára alámerültünk a századelős előhalloweeni hangulatba - a Muza moziban élő zongorakísérettel adták az 1920-as Dr. Caligarit. Teltházzal. Itt viszont, csak hogy meglegyen az antitézis, a vártnál sokkal jobban mulattam-mulattunk, még ha persze messze alulmúlta még az én ötéveseket megszégyenítő borzongásküszöbömet is a film horror-faktora. De a hangulat, a minimalista díszlet-megoldások, a zene zseniálisak voltak. Ha kitart a mozi és a világ másik feléről ingázó zongorista is (11,5 órát utazott Poznanig pénteken), akkor talán egyszer megnézzük még a híres Metropolist is!

http://www.angelikamarkul.net/EN/polish-american-dreampoliz/ (Donald és a hatalmas csokoládéfal)

http://www.barbara.pilch.com.pl/ (A kedvencem szerzőjének egyéb projektjei)

http://www.elajablonska.pl/ (a kihagyott ruhák felajánlója, a Nowe Zycie-felirat felfedezője, meg az engem hivatalból érdeklő Supermatka-sorozat szerzője)

http://video.google.com/videoplay?docid=-8455250375270835043# (a teljes Dr. Caligari, angolul - egy rövidebb, de talán jobb minőségű változat fellelhető a youtube-on is)

https://www.youtube.com/watch?v=YoY2vvWR0qU (így festett az előadás Poznanban)

https://www.youtube.com/user/beforesunset100#p/a/u/1/PExUHgb6eIs (és még egy!)

Az elmúl pár napban felpörgött az életünk. Szombaton New Orleans szelleme suhant át Poznan városán, hangosan csörömpölve. A Poznan Oldjazz Festival keretében hamisítatlan ősöreg jazzt játszó nemzetközi bandák vonultak át a városon vidám fesztiválhangulatot varázsolva az utcákra, terekre. A nagy hideg ellenére lazán matróznak öltöző helybéli kompánia lett a kedvencük, őket követtük végig.

Vasárnaptól mostanáig a szociális ingerekből is kijutott nekünk végre. Megérkezett Orsi, ennek örömére már vasárnap kiadós sörözésbe fogtunk. Itt hívnám fel a figyelmet, hogy a nőiesnek gondolt hamisítatlanul poznani Fortuna sör az alattomos randidrogok hatását is felülmúlja, mindhármunkat elintézett, hétfőn egész nap a sebeinket nyalogattuk. Egészen estig, amikor is lángospartit rendeztünk az Orsi által nagylelkűen felajánlott pálinkával, illetve veszett kutyákkal és almás zubrówkával locsolva meg az almás pitét és a magyar népi ételt. (A veszett kutya a lengyelek hármas szimbolikához való vonzódásának egyik kifejeződése, a kegyetlenül csípős íz tézise az édes antitézissel végül a nemzeti italban találja meg szintézisét: málnaszörp+vodka+tabasco szósz ennek a gyorsítónak a működési elve). Lángos. A kulinária is tudomány, és most fülembe csengenek Bessenyei György örökbecsű szavai: "Minden nemzet a maga nyelvén lett tudos, de idegenen sohasem". Elkészültek ugyanis a lángosok, Viki kitett magáért rendesen és az ízükkel nem is volt semmi baj, de elképesztően kis méretűek lettek. El is neveztük snack-lángosnak... Valószínűleg a lengyel liszt az oka ennek, amit megerősített Lenka is, Szabolcs cseh barátnője, aki szintén így járt. Egyébként Lenka megszállott lángos-rajongó, egyszer órákat állt sorba Dél-Szlovákiában, hogy hozzájusson. Lengyelországban sem ismerik, de aki kóstolta, csak dícsérte még eddig. Lehet, hogy egy komoly piaci résről beszélünk...

Tegnap két lengyel nyelvű előadásra is sikerült eljutnom. Létezik Poznanban egy klub, aminek tagjai olyan már idős lengyel hölgyek és urak (erősen 80 körüli az átlagéletkor), akik a második világháború kitörésekor Magyarországra lettek menekítve, és azóta is őrzik és ápolják a barátság élményét. Időnként előadásokat szerveznek, ahogy az most is történt, és Szabolcs elhozza ilyenkor a magyar szakos tanítványait is. A már korábban emlegett Paweł, a magyar szakos doktorandusz volt a mostani előadő. Nagyon érdekes témát választott, olyan szavak csoportjait mutatta be vicces power pointos illusztrációkkal, amik hangalakra teljesen vagy nagyon hasonlítanak a magyar és a lengyel nyelvben. Ilyenekről volt szó, mint a berek, ami a lengyelben fogócskát jelent, vagy a fura, ami náluk "verda", vagy éppen a puska, ami itt dobozként, szelenceként értelmezhető. És akkor a pikáns áthallásokról nem is beszéltünk, ahogy Paweł se, tekintettel a közönség életkorára (huj, csipa, de ha már itt tartunk az ártatlan kupa szavunk is egészen mást jelent lengyelül...). Utána pedig egy feministák által szervezett beszélgetésre is elkísértem Vikit, egy online enciklopédiát mutattak be, ami a térség nőíróit mutatja be. Néha már tudtam követni is az elhangzottakat, akit érdekel maga a projekt, itt az elérhetőség:

http://pisarki.wikia.com/wiki/Bibianna_Moraczewska

Az este még egy nemzetközi interakcióval lett megfejelve. Belépve az épületbe, ami a bankautomatának ad helyet, három iszonyatosan szagos hajléktalanba botlottunk. Talán nem tűnik embertelenségnek, ha azt mondom, nagyon nem tartom szerencsésnek, hogy a hajléktalanok (ahogy az otthon, a Moszkva téren is gyakori) megszálláják az ATM-ek környékét, pl. ha csak Viki ment volna be egyedül, az azért már korántsem lett volna mókás. Persze a szószólójuk rögtön beszélgetést kezdeményezett. Jó tanács, ha úgy akarjuk megúszni az ilyen beszélgetéseket, hogy a nyelvi inkompetenciánkra hivatkozunk, akkor ne nyögjünk be semmit se az adott ország nyelvén, mert akkor nincs kibúvó, ahogy az velem is történt. Így zajlott le a disputa:

HAJLÉKTALAN: Jó estét uram!

ÉN: Sajnálom, nem értem, amit mond. Nem vagyok lengyel.

H: De hát érti, amit mondok. Sőt, maga most jobban is beszél, mint jelen állapotban mi...(nevet). Amúgy maga Fehér-Orosz?

ÉN: ...

H: Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést?

ÉN: ...

H: Megengedi, hogy feltegyek egy kérdést?

ÉN: tessék...

H: Tudja, mi hajléktalanok vagyun. WE HAVE NO HOME! Venne nekünk ételt?

ÉN: Nem, viszontlátásra.

H: Jó éjszakát!

Mielőtt érzéketlennek tűnnék, el kell mondanom, hogy semennyi apró nem volt nálunk, ha lett volna, biztosan adunk kajára (vagy másra) pénzt, mert egyébként ritkán inzultáltak még ennyire udvariasan bennünket.

Az van, hogy próbálok felelősségteljes ember módjára felkelni reggelente, de mióta nem kelek se jóval István előtt, se jóval István után, csak amolyan nyaralós-kényelmesen, a reggeli szerencsétlenkedésünk reggelivel, bevásárlással, ebéddel és indexolvasással általában kora délutánig húzódik. Ezt az igen komoly hanyagságot leszámítva beköltöztem a sarokba. Balra: Wiedzmin II vonalas füzet. Witcher-játék. Kiteregetett térkép az Északi királyságokról. Egy plüssboszorkány a Nici egyetlen értelmes (vagyis: halloweeni) szériájából. Egy rózsaszín bólogató boszorkány a Karácsonyi lidércnyomásból. Jobbra, a tollak között, egy tollas farkú, csörgős múmia. Na igen, elkezdtem fordítani.

István erre persze azt mondaná, vége mindennek. Mármint, ülünk itthon, oszt' kész. Néha rávisítok, hogy elegem van a strigákból. Néha megkérdezem, tudja-e, hogy mondják, hogy valaki vérszomjasan kaszál egy karddal a feje fölött. (Hmm, mióta kerestem ezt a szót...) De azért néha, a fordítás és a gyógyíthatatlannak tűnő megfázás ellenére, bár sokkal ritkábban, mint kedvem lenne, kimozdulunk.

És olyankor kalandok esnek, ha kisebbek is. Az órák például csak mérsékleten izgatóak, különösen, hogy az enyémek a héten elmaradtak egy szczecini konferencia miatt, István pedig heveny influenzával reagál a csütörtök esti krimióra közeledtére, úgyhogy most már hivatalosan is lecsúszta. De a Rossmann beterítése tejföllel például szintén nem túl sikeres küldetésként könyvelhető el. Ahogy az is, hogy sikerült helyette habtejszínt venni a chilihez. (Nem lengyeleseknek: a különbség egy nyamvadt k-betű: smietana/smietanka, és nem István hibája: én a kiváló eredménnyel letett nyelvvizsgám délutánján ugyanezt, ugyanazzal a márkájú tejszínnel már eljátszottam két éve. Az más kérdés, hogy a négyórás írásbeli után elég fáradt voltam, hogy megegyem a dödöllét jó sok vöröshagymával és habtejszínnel...) Eggyel jobb, hogy az Empiknek elment az esze, és nézhető filmeket árusít ki négyes csomagban 1400 forintért, úgyhogy feltankoltunk thrillerből és zsarus-nyomozósból. Bár István kicsit húzza a száját, hogy miért kell mandarin nyelvű filmet néznie lengyel felirattal. A fene se érti.

Viszont ma volt egy multikulti élményünk, amolyan "visszaadni a hitet a népek barátságában bla-bla-bla": az utcán megszólított minket egy nagyjából velünk egyidős lengyel-német házaspár a lengyel-német kislányukkal, hogy milyen nyelven is beszélünk, aminek félórányi kellemes csevegés és emailcsere lett a vége. A folytatás persze nem valószínű, mert alapvetően Düsseldorf mellett élnek, de mégis megdöbbentő egy villámrandi volt három szimpatikus emberrel, akikkel jó eséllyel sosem találkoztunk volna az életben, ha nem piros a lámpa. István elmélete szerint benne van ebben minden a multikulturalitás okozta talajvesztésig, de én a magam részéről azt sem tartom kizártnak, hogy mindenkiben él még az a kisgatyás totyogó, aki odamegy a másik pisishez a homokozóban és megkérdi, lenne-e a barátja.

A poznani Saturn árúházban találtuk szembe magunkat kicsiny hazánk filmiparának eme gyögyszemével. A képen sajnos nem látszik, de mint "az év legjobb táncos komédiáját" ajánlják a Fenyő Miki életéből felpomádézott musicalt, az persze elég megmosolyogtató, hogy mint mindig, most is a paprika jut a lengyelek eszébe, ha rólunk van szó...

Igencsak mozgalmasra sikerültek az elmúlt napok. Vasárnap házibulit tartottunk, ami kisgömbőc-effektusként duzzadt fel tízfősre. Először csak arról volt szó, hogy Viki volt kollégájának, a poznani kiküldetésben lévő Balázsnak a születésnapját ünnepeljük szűk körben, de aztán meg eszünke jutott, hogy Szabolcs, a lektor egyedül van éppen, áthívtuk őt is, ő hozta Pawelt, a magyar szak doktoranduszát, de akkor már elhívtuk az itteni magyar-lengyel szerelmespárokat is, akik közül az Agnieszka-Gábor tandem el is tudott jönni, és mindezek mellett még itt volt Zsuzsi is, aki Vikihez hasonlóan a Pázmány lengyel szakára jár, és most Erasmus-ösztöndíjasként tartózkodik itt kint. Volt almáspite, brownie, muffin. Ezen kívül a helyi diszkontban (Biedronka) betáraztunk gyanús üdítőkből. Az egyiknek olyan az íze, mintha a gyerekkoromban elterjedt Gabi fogkrémet inná az ember, de Pawel nagyon boldog volt, mivel kiskorának ízeit idézte fel. Hiába, a szocializmus retró árnyában, a megszépítő hamis emlékezet bódulatában megmelegszig a majdnemharmincasok és a márharmincasok szíve. Persze zubrówka is akad azért...Pawel egyébként nagyon különös figura, majdnem két méter, de csak kb. 60 kg, elképesztő mozgáskultúrával. Színpadon lenne a helye, nem a morfológia elefántcsonttornyában. Ráadásul úgy beszél magyarul, hogy közben állandóan lengyel szavakat is belekever, így ilyen mondatok hagyják el a száját: "A hivatalos kurde nyelv..." ami olyan élmény számomra, mint amikor Axel Rose az egyik számban Guns'n fucking Roses-t emleget... az este fénypontján vicces videókat nézegettünk, érdekes volt látni, hogy a lengyeleknél melyek most a youtube-favoritok. sajnos azóta nem tudtam nyomukra bukkanni, de többek között egy amerikai lengyel magánszáma volt az egyik, aki krokodilokat videózott, és közben valami elképesztő keveréknyelven hadovált. A szövegeiből természetesen már zenei feldolgozás is született. BREAKING NEWS! Viki megtalálta a videókat, úgyhogy a kortárs lengyel popkultúra szerelmeseire való tekintettel íme, itt vannak:

Aztán több nyelvórám is volt a héten, meg valószínűleg járni fogok egy angol nyelvű szemináriumra is, ami a közép-európai nacionalizmussal foglalkozik. Viki elkezdte a Wiedzmin fordítását, szerintem nagyon jó lesz, de alaposan le lett így terhelve, hiszen lengyel nyelvű szemináriumokra is jár. Végül ismét a természet kegyetlenségét szeretném egy képes összefoglalóval demonstrálni. Kacsaetetésen voltunk a talán legszebb ponznai parkban, de hamarosan etnikai villongások törtek ki a zsákmány miatt, és komoly kacsa-sirály tömegverekedés szemtanúi lehetettünk

Sajnos az otthoni hírek rendkívül elszomorítóak. A magyar katasztrófahelyzethez képest a lengyel belpolitika jóval szelídebb ügyekkel masszírózza a potenciális választók agyát. Amióta kint vagyunk két olyan fejlemény van (legalábbis én így vettem észre), amik folyamatosan napirenden vannak tarva a média által. Egyrészt a lengyel politikai élet "fenegyereke" (bohóca...), Janusz Palikot rottyantott egy hígat a ventillátorba. Palikot láthatóan nagyon érzi a médiát, ennek már korábban is tanújelét adta, amikor mondjuk egy műf***t (dildót) és egy pisztolyt lengetve kezeibe tartott sajtótájékoztatót egy a rendőrséget érintő kényes nemierőszak-gyanús eset kapcsán.

 Palikot a jelenleg kormányzó PO tagja volt, de számos olyan botrányos megnyilvánulása volt (pl. azt állítótta, hogy a lezuhant néhai államfő alkoholos befolyásoltság alatt állt a tragédia bekövetkeztetkor, és így felelős volt annak bekövetkezéséért), ami miatt a párt vezetése, és maga a miniszterelnök, Donald Tusk is egyre kevésbé találta meg vele a hangot. Tágabb politikai összefüggésben a nézeteltérés oka az is, hogy Palikot markánsabb politika folytatását kéri számon a kormányon, és szerette volna, ha a szükséges nagyléptékű reformok érdekében a PO összefogna a sokáig összetöppedt állapotban leledző baloldali ellenzéki párttal. Személyes közvéleménykutatásom alapján (két magyar szakos lengyel egyetemista jelentette a mintavételt) Palikot tényleg megosztó figura. Mindenesetre most zászlót bontott, és mozgalmat szervezett a modern Lengyelország megteremtésére. Retorikája erősen egyházellenes. E mellett abortuszpárti, természetesen kisebb parlamentet szeretne és a katonai kiadások helyett a kultúrába öntené a pénzt. Amúgy filozófia szakott végzett, de sikeres üzletemberként vált ismertté. Az az egy biztos, hogy magára tudja vonni a figyelmet, nem kizárt, hogy a következő választáson parlamenti erővé varázsolja mozgalmát.

A másik ügy a dopalacze körüli huzavona. Bevallom, próbáltam informálódni, de még ma sem látok tisztán ezzel kapcsolatban. Egyfajta könnyűdrogról van szó, ami viszont nagyon változékony, az orvosok által sem ismert teljesen a hatása, vagy túl sok fajta létezik belőle, nem is tudom... a lényeg, hogy boltokban kapható, és már több haláleset írható a számlájára. A parlament jelenleg a betiltását elősegítő törvényi előkészítést folytatja. Az viszont már most biztos, hogy egyfajta drogos aranykornak, és egy hatalmas üzletnek most mindenképpen vége lesz.

Nem sok minden történt velünk, ezért hallgattunk ilyen sokáig. Az elmúlt egy hét eseménytelenségét csak egy-két találkozás törte meg. Így már ismerem a poznani japán lektort, Gent, akivel Szabolcs, a rokonszenves magyar lektor ismertetett össze. Gen egyébként az a kortalan egyén, akit 16 és 60 év között bármennyi idősnek lehet saccolni, a valóság egyébként az, hogy 37 éves. A menyasszonya lengyel, és történetesen Kínában dolgozik, ez ám a globális romantika. Szabolcsnak köszönhetően (akinek viszont lengyel irodalommal foglalkozó cseh a barátnője) már több hús-vér magyar szakossal is volt szerencsém találkozni. Így Karolinával, aki a magyar alternatív színházi életről kíván szakdolgozatot írni, illetve Bartekkal, aki valami előttem homályos okból a magyar belpolitika iránt érdeklődik hevesen. Az egyetemi élet is beindul lassacskán. Viki már volt két előadáson, én pedig reggel 8-ra megyek az első nyelvórámra! Minden iskolába indulónak küldöm ezt a számot, meg persze mindenkinek, aki szereti!

Tulajdonképpen van annak jó oldala is, hogy most nagyon magam alatt vagyok. Például rájöttem, hogy minél jobban berekedek és minél kevésbé vagyok képes végigmondani egy mondatot, annál inkább lengyelnek néznek. De erre egyre kevésbé van szükségem, mert az én édes k. férjem ápol - egyik teát kapom a másik után, egyik Miért éppen Alaszkát nézzük a másik után, minden másnap palacsintát süt nekem és végre ki meri dugni az orrát egyedül is a lakásból, merthogy rám nem számithat ezekben a napokban. Úgyhogy megküzdött már nem csak a biedronkás eladókkal de a hihetetlenül morcos kebabossal is, én meg csak hátradőlök, köhögök, meg termelem a zsebkendőket, és közben elégedetten szemlélem, hogy lassan, de biztosan megszereti ezt a lengyel életet. Azt állitja, már érti, mikor a pénztáros elhadarja a végösszeget, úgyhogy a legjobb úton haladunk :)

A poznani időjárás csúnyán megtréfált bennünket. Két egész napig abba az ábrándba ringatott bennünket, hogy a nyár utolsó lobbanásait nem kell itt sem nélkülöznünk. Rövid fellángolás volt. Ma megint nyálkás-nyúlós, kedvtelen esős idő szakadt ránk. DE!!! legalább az elmúlt pár nap derűsnek és elég eseménydúsnak bizonyult! Kezdődött azzal, hogy váratlanul megszólalt pénteken a kaputelefonunk (rettenetes, Földön túli és fülsértő zajártalom egyébként). Egy fiatal srác szólt bele, és elmondta Vikinek, hogy jó lenne, ha valaki a házból intézkedne, mert az egyik lakásból ömlik a víz az utcára. Nem telefonbetyár volt, mert leérve tényleg elég félelmetes látvány tárult elénk. Arról nem is beszélve, hogy a földszinti folyosó plafonján már akkor gyanús repedés szaladt végig. Aznap sikerült megfékezniük a vizet, azóta viszont állandóan áll a víz az egyik bejárat felőli folyosón (arról járunk be mi is). A diszkrét elegánciával kihelyett műanyag vödör csak jelzésértékű, és legfeljebb arra hivatott, hogy jelezze, a házfelügyelőség tud a problémáról. A lassan két centi magasan álló vízben pedig lassan termékeny termőtalajjá nemesedik a kintről behordott sár.

Ennél jóval lélekemelőbb élményt nyújtott az "Öreg Állatkert" meglátogatása szombaton. A most már inkább közparkként funkcionáló intézménybe a belépés ingyenes, rengeteg kisgyerekes család keresi fel. Mi új kedvencünket kerestük fel, a 40 cm magas breton birkát. Az igen megnyerő külsejű és kiegyensúlyozott természetű állat rögtön levett bennünket a lábunkról. Hasonlóan elragadónak találtuk lemúrékat is. A természer drámai oldalát, a gyilkos ösztönök elszabadulását láthattuk azon a füves réten, amin az alpakák és a struccok kénytelenek osztozni. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Discovery lecsapott volna a jelenetre, ahogy a strucc állandóan seggbe akarta csípni az alpakacsalád két tagját, de azért volt némi feszültség, és tagadhatatlanul volt valami prosztó tempó abban, ahogy válaszul a láma mama szemen köpte a nyughatatlan óriásmadarat. Beszámolómat ezzel a képválogatással zárom:

Rá kellett jönnöm, hogy a zeneletöltős/videómegosztós korszakban az ember személyes emlékezete is igencsak alultáplált lesz. Például évek óta pihent mindenféle gépeimen egy mp3, amiről semmit se tudtam, azon kívül, hogy a zenekar neve Earl Greyhound (tetszett, egy keményöklű amerikai nyomozó neve is lehetne egy kemény krimiben). A szám címe pedig SOS. A szám nagyon tetszett, de hogy mikor és milyen körülmények között sikerült letölteni, a mai napig nem tudom. Ez elképzelhetetlen lett volna akkor, amikor kazettákat másoltunk át, vagy CD-ket kértünk kölcsön, hogy aztán örökre nálunk maradjanak. Minden ilyen "hanghordozó" egy-egy történetet és hangulatot is konzervált. Ám végül ennek az MP3-nak is lett története, hiszen ki gondolta volna, hogy 2010 szeptemberében egy Poznan nevű lengyel város egyik klubjában fogok két méterre állni az Earl Greyhound nevet viselő zenekartól, és hagyni, hogy precíz, de szaftos rock 'n rolljukkal folyamatos vigyort karcoljanak az arcomra.Jó zsíros, kiadós hard rock, finoman beidézett punk és grunge, megszórva fűszeres pszichedelikával...látszólag nem bonyolult a recept, de valójában nagyon nehéz maradandót alkotni ilyen agyonhasznált összetevőkkel. Az Earl Greyhound viszont olyan természetességgel játsza a maga zenéjét, hogy teljesen értelmetlen lenne olyasféle jelzőkkel dobálózni, mint retro, meg múltidéző nosztalgiabanda. Itt nincs idézőjel, nincs "mintha"-érzés, semmi irónia, csak a "szanaszét baszott Rock 'n Roll". Vannak amúgy slágerközeli dalaik is, meg a már említett SOS című szám, ami meg amolyan kvázislegere a zenekarnak, jobbat még nem írtak, és talán nem is fognak, de nincs ezzel semmi baj. Tökéletes koncertélmény. És akkor még nem is beszéltünk a tagok külsejéről. A trió tagjai úgy néznek ki, mintha Jamie Hewlett, a Gorillaz virtuális rajzfilmzenekarának tervezője fejéből pattantak volna ki. A colos, hosszúhajú énekes a gitárjukat fallikus szimbólumként markolászó frontemberek archetípusa. A dobos maga a fekete erő, benga állat, aki akár Mr. T unokaöccse is lehetne. A basszusgitárnál pedig egy olyan amazont látunk, aki láttán Tarantino is megnyalná a szappanhabot örömében. A külsejében és öltözködésében leginkább a hetvenes évek Blacksploitation filmjeinek "tökös" női szereplőire emlékeztető basszer kismamai(!) minőségben állt helyt a színpadon (a kodályi zenepedagógia elveivel - mi szerint a gyermek zenei nevelését már az anyaméhben meg kell kezdeni - teljes összhangban). Mit lehet még hozzátenni az egészhez? Akinek szerencséje van, Németországban még elcsípheti valamelyik koncertjüket.

Kép a koncertről

Viki és a frontember

Ahány ház, annyi szokás, és ha ezt tetézzük azzal, hogy más ház más lakásában, továbbá más ország más városában tartózkodunk, nem is csoda, hogy felforgattuk az életünket és megpróbálunk mások lenni, mint.

Hogy lustábbak vagyunk és kényelmesebbek, az csak egy dolog, még egy hét és kétségbeesünk, amikor a nyakunkba varrják a tárgyfelvételt, és kiderül, hogy akaratunk ellenére a diákigazolványért cserébe el kell végeznünk egy évet a kinti doktorin - persze az is lehet, hogy nem. Miután pénteken sikerült tisztáznunk, hogy nem vagyunk nemzetközi ösztöndíjcsalók, úgy tűnik, nem menekülhetünk el Poznan és az áthallgatás szépségei elől. A történet csak annyi, hogy az élet bonyolultabb, mint gondoltuk: az ERASMUSos igazolással nem az volt a legnagyobb baj, hogy nem direkt a Visegrádi Alapnak készült és nem szerepelt rajta az azonosítónk, hanem hogy a kinti iroda vérszemet kapott, hogy mi biztosan minden létező eurót meg akarunk kaparintani és a szabályzat megszegésével több ösztöndíjat is folyosíttatnáááánk - de hát olyan hülyék vagyunk, hogy lebuktatjuk magunkat! Ezzel megszakították velünk a diplomáciai kapcsolatokat, és tényleg el kellett jutnunk oda, hogy Kedves Ügyintéző "A", ez itt Kedves Ügyintéző "B", könyörgöm, magyarázzák el egymásnak, mi a bajuk és pingpongozzák le maguk között, különben vége lesz a jó világnak. És a csel bejött, mi nem csalunk, ők elégedettek, egyszer (májusban) majd a nap is biztos kisüt. Különben is, panaszra semmi ok, találtam még két gesztenyét.

Első új szokás, avagy: könyvtárbajárás, vagy annak elkerülése

Egyetemi könyvtárakba bejutni nem egyszerű dolog, különösen diákigazolvány, index, lengyel állampolgárság és őzikeszemek nélkül. Ezért először a Tudomány Poznani Barátaihoz iratkoztunk be még nyolcadikán (tán), ami egy bájos udvaron keresztül közelíthető meg - ott van a PWN könyvesboltja mellett a vakok Könyvtára is. Nyikorgó lépcsők, szűk folyosók, mosolygós könyvtárosok, gyors és hatékony kiszolgálás. Még a gyűjtemény se a legrosszabb. Hihetetlen. Csak azon sértődtek meg cseppet, hogyhogy nem voltam még beiratkozva, ha egyszer annyira ismerős vagyok... Ki tudja. Mindenesetre egyetemközelben ez az igazi.

Az egyetemi könyvtárral is megbirkóztunk, bár minden erélyem be kellett vetnem, és ez még csak a kezdet, mert a nyamvadt plasztikkártyát nem fogadják el automatikusan a többi fiókkönyvtárban, de nem ám, mindenhol igazolásokat kell mutogatni, ígérni fűt-fát-legitymacja studenckát, és majd. A Novum könyvtárban aztán végre megpillantottam a város kevés angol-magyar nagyszótárainak egyikét, bevettük magunkat a magyar irodalom szekcióba és elméláztunk, mégis miféle szakdolgozatokat lehet írni, ha ezek a polcok jelentik Magyarországot. Még jó, hogy a világ leglelkesebb magyarosai laknak itt, sőt, bár menekül sorsa (azaz: a szakdolgozatírás elől), megismertük szombaton a város legszékelyebb lengyelét is, aki annyira magyar, hogy tulajdonképp inkább rögtön kolozsvári és váradi egyszerre, és csak úgy susognak a ssss-k, ha megszólal. Kár, hogy a lengyeleseket a fene se sodorja ösztönösen vagy erőszakosan olyan vidékekre, ahol igazi ízes nyelvjárásokat szedhetnének magukra...

Második új szokás, avagy: a poznani design felfedezése

Ebben kétségkívül még nem vagyunk a legnagyobbak, de szombaton elmentünk az egyik kötelező körre, vagyis a SPOTba, ahol étterem, design bolt és szépség/relax/ruhaszalon is működik. Mondanom sem kell első látásra beleszerettem egy édes, lányos kalapácsba, aminek négy csavarhúzó is van a nyelében - remélem, nem felejti el k. férjem karácsonyig azt a sóvárkozó tekintetem. Neki viszont a lengyel folklór viccespólóversenyének győztesei jöttek be a leginkább - lengyel menyecskék és legények pajzán jelenetekben vagy épp földönkívüliekkel, na meg minden más, amiért manapság még pamutpólót húzhatunk magunkra a Chrumnál.

Ezen túl természetesen folyamatosan vizslatjuk a képeslapokat (még mindig az illustris a legjobb), könyveket (valamiért legutóbb egy olcsó verseskötetsorozat tűnt fel, negatív példa viszont a lengyel (fehér) Sapkowski-sorozat, bleee...), újságokat, csomagolásokat, plakátokat... De erről majd gondolom a házi grafikus értekezik egyszer.

http://www.spot.poznan.pl/en/event

Patchwork Pretty Useful Tools: http://www.wildandwolf.com/prodlist.php?cat=87 illetve V&A Tools http://www.wildandwolf.com/categories.php?cat=84 a Wild and Wolftól

http://chrum.com/

http://www.ilustris.pl/

Harmadik új szokás, avagy: környékünk feltérképezése

Én ebben profi vagyok - mondanám, de például a mai napig nem voltam Vácott a Kálvárián és a lakásunktól vagy öt percre lévő Hétkápolnáig is csak akkor keveredtünk el négy év után, mikor nem jött a Tesco-busz, és gyalog kellett hazavergődni. Ha külföldön vagyok, mindent akarok, mert hátha mégsem jöhetek vissza. Ha otthon érzem magam, képes vagyok punnyadni és várni, hogy majd ha süt a nap, és nem esik, és meleg lesz, és nem leszek álmos, és nem akarok éppen mást csinálni, sőt nem is kellene valami mást csinálni... de most nem! Mert a környékünk, a poznani Wilda igen érdekes képződmény. Vannak itt egészen ocsmány ipari létesítmények, határozottan mélynyolckeri lerobbant tömbök, parkok, panelok - és csodás, az otthon megszokottól egészen eltérő századfordulós épületek. Vannak persze jellegtelenek is - az, hogy az udvarról a város első, 1910-ben a szomszéd udvarra épített baptista templomára látunk például nem az épület építészeti erényeiért érdekes. Sok az izgalmas megoldás, a legszebbeket még tartogatom a jó időnek meg a napsütésnek, de néhányat megmutatok:

ul. Wierzbiecie - lakóház

ul. Rózana - általános iskola

ul. Krzyzowa - lakóház

Poznanska Politechnika

Rynek Wildecki és Kosciól Maryi Królowej

Negyedik új szokás, avagy: park! park! park!

Poznan levegője néha elviselhetetlen - van annak hátránya is, ha egy városban könnyű (tömeg)közlekedni. Mivel sok időnk van, amit magunk osztunk be, ergo dolgozhatunk (dolgozhatnánk) este, ezért sétálhatunk - és sétálunk is - nappal. Poznan parkjai pedig számosak - és szépek. Nem is beszélve a kacsákról. Csak valahogy a gesztenye kevés...

Park Marcinkowskiego - szinte minden nap átsétálunk rajta, mert erre jár a legtöbb busz, erre a legközelebb az egyetem... meg különben is, van egy söröző egy régi erődben (óóó, ösztöndíj!) és egy műtó igazi kacsákkal! Gesztenye persze egy szál se...

Stare Zoo - mióta az összes izgalmasabb állatot az új állatkertbe költöztették és ingyenes lett a belépés, gyakorlatilag parkként funkcionál. Azért persze van kecske, alpakka, papagáj, pénzért nézhetünk hüllőket és halakat, de kit érdekel ez, amikor itt él új kedvencünk, a breton birka!

Cytadela - na itt minden van, mint a búcsúba': tank, ágyú, brit katonai temető, szovjet emlékmű, Abakanowicz-szoborcsoport, tiszta mosdó (hahaaa!), étterem, Pampers-termékbemutató, misztériumjáték... és még egy kissé elhanyagolt, hatalmas rózsakert is (a képen).

Park Jana Pawla II - pápaszobor nincs, csak kereszt és krumpli (Poznan büszkesége!); továbbá kacsák, görkorcsolyázásra és egyéb kerekekre teremtett aszfalt, sok-sok füves terület és itt van a már emlegetett SPOT is.

Park Solacki - persze, hogy fene messze van a legszebb, barátságos kacsákkal, gesztenyével, kanadai fenyőkkel, tavakkal és hidakkal, puccos étteremmel és körben villákkal, százéves villamosmegállóval és a képen a parrkörképről elmaradhatatlan k. férjemmel.

Akinek azt hiszem a következő bejegyzésre nem túl sok témát hagytam...

Sajnos egyelőre a nemhogy a reméltnél, de a vártnál és a szokottnál is több idióta problémával kell megküzdenünk, de mindenesetre elkelne egy házi informatikus és egy kisokos az egyetemi bürokráciához, merthogy...

1. Napjaink jelentős részét azzal töltöm, hogy megpróbálom nem szétverni a számítógépem - sosem gondoltam, hogy a wiwes bemutatkozásom épp tízhónapos nászutamon kívánom majd ily' hevesen realizálni. Ma például azt játszottuk, hogy nyolc órán keresztül nem akart fellépni a hálózatra, és én már mindent kipróbáltam, ami csak egy végfelhasználótól kitelik - semmi. Újra- és újraindítottam, javítottam, töröltem, mentettem, kiborultam, letargiába süppedtem és eltemettem magamban az összes fordítói projektem, mert hát mi a (...)-t lehet manapság lefordítani internet nélkül? Aztán megjavult. Nem hiszek a számmisztikában, de először 8-án, aztán 13-án, végül 16-án romlott el (5-3-?), úgyhogy biztos ami biztos, lassan kerítünk egy monitort a Machez...

2. A Voipcheap olcsó, de rosszabb napjain fertelmesen visszhangos - így esett, hogy Istvánnak az előbb csak harmadszorra sikerült megértetnie a szüleivel, hogy nem, nem telefonbetyár, nem, nem külföldi, és ne, ne, ne tegyék le. Miért is? Mert persze a kezdő kivándorlóknak eszükbe sem jutott telefonszámot módosítani a netbank-hozzáférésükben, és most kergethetik a kis kódocskáikat szerte a világban... (Hozzá kell tenni, talán nem a legjobb stratégia azt üvöltözni egy eleve zajos telefonba, hogy: Ééééén vagyok! Ééééén vagyok! Az ilyesmi pontosítás nélkül legfeljebb egy megrögzött karteziánust hat meg...)

3. Nem kapunk ösztöndíjat (de csak még egy darabig, dörömbölök minden közel eső faeszközön egyszerre...), mert: az egyetemi ügyintézőnk egy teljesen más ösztöndíj formanyomtatványán jelentette be érkezésünket, amit az alapítvány megreklamált, csakhogy nem tudjuk, hol? Tehát jó eséllyel kallódnak a papírjaink valahol Lengyelország egyik mammutegyetemének irodáiban, és... a lényeg, hogy nem töröltek vagy köröznek minket. Vagy bármi ilyesmi. De addig is középhaladó fokozatot szerzünk "Hogyan fizessük kártyával Wildán, és ne menjünk tönkre"-kategóriában.

4. Meg kell küzdenünk a lassacskán gótikus kastéllyá lényegülő vadonatúj lakásunkkal (és most nem a gyülekező pormacskákról, pókhálókról és gyanús halmokról beszélek...), mert elképesztően nyikorog a súlyos bejárati ajtó, hintáztat a vécéülőke, a fürdőajtó pedig hol szorul, hol enged, de gyanús, hogy egyszer még valaki bent ragad, és akkor...

Mindezt leszámítva k. férjem már majdnem meggyógyult makacs megfázásából, úgyhogy sétálgatunk a későőszinek tűnő napsütésben, tegnap találtam egy gesztenyét, ami nagyon felvillanyzott, szereztünk egy pár hangfalat és egy pszichedelikus színekben pompázó szobanövényt, rájöttünk, hogy nem ehetünk többé Milka-piskótatallért (túl jó) és tescós barnakenyeret (ne is kérdezd...). Meg hogy jó a ruccola. Hát, nagyjából ennyi.

(István nehezményezte, hogy k. férjemnek neveztem - pedig erről még legalább néhanapján a kedves jut az emberek eszébe, az lett volna a szándék... Aláírás: Szathmáry-K Viktória. Komolyan. A bankkártyákra nem fér ki...)

Ha a nyelvtanulást mint egy evolúciót fogjuk fel, aminek a végén az idegen nyelvet magabiztosan használó csúcsragadozók állnak (mint az én nejem), akkor én magamat ezen a téren rosszabb pillanataimban amolyan prokariótának (na, jó, legyen eukariótának) érzem.

Ennek ellenére, meg a nyelvi törzsfejlődésem érdekében is elég sokat olvasom a lengyel női magazinokat (meg nyelvkönyvet azért komoly úriember nem visz be a mellékhelyiségbe).

 Ez nem azt jelenti, hogy ezek a lapok nyelvileg ennyire fapadosak, vagyis könnyű kihívások lennének. Inkább arról van szó, hogy motivált vagyok. Azért is, mert ezek a lengyel női magazinok egészen remek sajtótermékek. Kezdve azzal, hogy nincs az a zavaró érzésem, mint a magyar megfelelőiket lapozgatva. A hazai női lapok esetében ugyanis sokszor érzem azt, mintha a szerkesztőik/szerzőik amolyan "gyerünk csajok, mutassuk meg a pasiknak, hogy mi is tudunk legalább olyan jól írni, mint ők" felkiáltással koppantják le körömvégeiket a rózsaszín/mangás-trendi fedlapos palmtopjaik klaviatúrájára. Lengyel kolléganőik többsége viszont - nekem úgy tűnik - egyszerűen csak jó újságíró, akik a szerkesztés során nem akarnak megfelelni valami homályosan általános nőképnek, meg annak a képzetnek, hogy a nők valamiféle külön csajnyelven kommunikálnak minden esetben és helyzetben. Egészen komoly, belemenős és izgalmas interjúk színesítik az általam olvasott magazinokat. A Gala-ban példul a lengyel parlament elnökével folyik a beszélgetés, és az sem amolyan "jaj, az elnök is ember, de érdekes" típusú mészelygés, hanem mintha az újságíró (micsoda ötlet!) tényleg meg akarná ismerni, és be szeretné mutatni beszélgetőpartnerét, igyekezvén a publikus politikusi avatar mögött rejtőző személyes motivációkat előcsalni. Ráadásul a Gala is, hasonlóan a Wysokie Obcasy-hoz (Magas Sarkak), nagyon is színes, mind a layout-ot, mint a témaválasztékot illetően, tehát ezeket lapozgatva is ugyanúgy pihentethetjük kárörvendő tekintetünket a nemzetközi és lengyel sztárok strandoláskor előbukkanó zsírpárnáin, vagy sminkeletlen reggeleik imázsromboló botlásain. De valahogy ezen felül a lengyel női magazinok nem mondanak le arról az alapvető célkitűzésről, hogy a szórakoztatást tartalommal töltsék meg, vagy ízlés-és véleményformáló orgánumok legyenek, akár a férfiolvasók számára is. Vagyis nem csak rácsoldálkoznak a "valóságra", hanem (csúnya szó, de most ez kívánkozik ide) tematizálni is akarnak. A témát nem boncolgatnám igazából mélyebben, hiszen van a családban, aki ezt hivatalból teszi, akit érdekel a lengyel nők és anyák intellektuális flórája és faunája annak ajánlom nejem szakmai naplóját:

http://lengyelanya.blog.hu/

Mindenütt jó, de messze a legjobb, és miért is? Poznanba csak olyanok keverednek el, akik akarnak is valamit. Az ember nem jön ide "csak úgy". Senki sem álmodozik arról gyerekkora óta, hogy Poznanba vándoroljon ki. Valószinűleg egy kicsi, csúnya, sarkvidéki faluból kell érkezni ahhoz, hogy az ember első látásra végérvényesen beleszeressen ebbe a városba, ahol, mint azt megtudtuk, az évezred tele csak ránk vár. Bár a tavalyi -17 se volt kutya, viszont mi tudjunk, honnan szerezhetünk sifutóléceket. Honnan? Egy magyartól.  Egy magyartól, akinek bringaboltja van. És akivel egy másik magyar ismertetett össze, aki öt éve tanitja magyarra a kinti diákokat. És akiken keresztül megismertünk egy harmadik magyart, aki szinte ott volt a lagzinkon, és nem mellesleg egy év alatt megtanult lengyelül (Orsi, Ádám, riszpekt). Nem teljesen egyértelmű, hogy ha eljövünk a világ végére, végre a magyarokból is a javát kapjuk? Hát, elég sokáig azt hittük, hogy nem...

De minden csodásan alakul. A régi laptopom sorsa egyelőre bizonytalan, ha nem próbálnék a szertelenségből erényt kovácsolni, most röppályát terveznék, hogy méltó módon búcsúzzon ettől a virusokkal és trójaiakkal terhelt életből, mert az nem mehet úgy tovább, hogy ahogy leülök dolgozni, közli, hogy nem...

Kicsit visszahúzódtunk a vackunkba a hétvégén, de ma erőt vettünk magunkon, István hagyta, hogy otthon hagyjam, én meg hősiesen bevettem az egyébként is ostrom alatt álló egyetemi főkönyvtárat. Kivételesen nem az utóvizsgázó diákok lepték el, azok olcsó szivarra vadásznak a környék éjjel-nappalijaiban, és szomorúan veszik tudomásul, hogy még hülye mintával sem vehetnek csak olyan vacak, modern, lenyomva-kattanva-gyulladós öngyújtót. Szóval a könyvtárban túlöltözött lengyel munkások keverik a maltert, a lelkesek meg megküzdenek a személyzettel.

- Jó napot, elnézést, két éve nem voltam ebben a könyvtárban és nem egészen tudom, hogyan kérhetek könyvet a raktárból.

- Mint régen.

- De bocsánat, elnézést, én azt már, hogy is mondjam, elfelejtettem...

- Zöld nyomtatvány.

- Nade hol?

- Ott.

- És mikorra lesz meg a könyv?

- Mint régen.

- És, hmm, az mikor is volt mert én már nem egészen...

- Fél-egy óra múlva.

- Lehet, hogy fél óra múlva?

- Ha óra öt perckor adja le, ötvenöt perc múlva. Ha huszonötkör, harmincöt perc múlva...

De igazán azzal tettem boldoggá a fiatalembert, mikor jó két óra várakozás után (rossz kötetet néztem ki először, egyértelmű, nem?) kiálltam a sort a fénymásolónál és... a negyedik oldalnál kifogyott a festék.

- Elnézést, bocsánat, azt hiszem, kifogyott a patron.

- Remek. Vegyen kártyát.

- De nekem még be van dobva a gépbe a pénzem...

- Minek dobta bele?

- Hát mert...

- Akkor vagy másoljon így, hogy nem látszik, vagy adja fel. Szívesen.

Imádom az egyetemi könyvtárat :)

Kedves Férjem tulajdonképpen mindent elmesél, csak a kalandokat nem. Mint például hogy már a második nap reggelén  elküldte egy szőke cicababa a fenébe, mikor eltévedt csodás V-alakú házunk V-alakú mélygarázsában, és nemhogy a konténert, de a menekülési útvonalat sem találta... Vagy hogy néztek már minket hollandnak is, de pusztán kedvességből, mert mindenhol nagy feltűnést és érthetetlen szimpátiát keltünk a karattyolásunkkal - még 20:57-kor a könyvesboltban és háromszáz forintot kártyával fizetve is. Legalábbis szerintem édes, amikor a százhúsz kilós piercinges metálos eladó félve odahajol hozzám záráskor és pironkodva megkérdi, hogy bár udvariatlanság ilyen személyes kérdést feltenni egy kisasszonynak, de mégis: mi ez? Amikor nem udvariasak, én akkor is bevetem mind a százhatvan centimet, úgyhogy kiharcoltam az elengedhetetlen olvasójegyeket is. És persze rengeteg olcsó spagettit rendeltem. Meg harmincperces villamosjegyet. Csak az internettel nem bírunk, a rendszer unos-untalan megtréfál minket és én akkor morogva és csörömpölve szaladgálok fel-alá és szidom a lengyel informatikusokat. Csakazértis. Még ha az emlegetett főbérlő öccsét kényszerítettük is már háromórás szeánszra a biztonsági beállításaink erdejében. De egyébként csak csatlakozok a k. férjemhez: Wilda bájos negyed, bár az egy négyzetméterre jutó kutyaürülék aránya messze veri még a budapesti értékeket is; a Citadella csodás napsütésben, és úgy általában, épül-szépül Poznan. Csak az informatikusok ne lennének ilyen...

De itt egy gyors lista, hogy senki semmiről ne maradhasson le:

Utaztunk már: vonattal, taxival, villamossal, sőt! gyorsvillamossal, meg persze a végeláthatatlan lakótelepek között kanyargó IKEA-busszal, és épp ma vettünk repülőjegyeket Londonba. Nem lehet minket megállítani.

Ücsörögtünk már: a városháza előtt padon, a citadellán szovjet emlékmű alatt, McDonaldsban egy meglepően jó kávé mellett, magas székeken spagettizőkben, plázában és IKEAban, meg ha nem lett volna tábla, én biztos felmásztam volna a lószoborra is a régi állatkertben.

Néztünk már: elképesztően sok Miért éppen Alaszkát, plakátokat blueskoncertekről, mert fesztivál van, könyveket az olcsó könyvesboltokban, nagyokat a hihetetlenül gyorsan beszélő informatikusokra, alpakkát, majmokat és breton birkát, aminek azóta se akadunk a nyomára a neten, pedig eldöntöttük, hogy nekünk pont ilyen kell majd a kertbe. És persze Dagit, a nagyon lassú sárkányt a hüllőházban. Meg középkori tánc- és harcbemutatót.

Megtaláltuk: a környék legjobb palacsintáját, a legközelebbi postát, ahol  ráadásul akkor is kedvesek, ha 16 kilós csomagunk érkezett saját magunktól, amit nekik kell a pultra emelni, a helyi piacot, ahol most van gombaszezon, a belga sültkrumplit és a kávézót, ahol két éve ittunk egy sört, és amiről én teljesen elfeledkeztem.

A feleségem úgy véli, hasznos lenne, ha írásban rögzítenénk itteni életünket. Azoknak, akik esetleg nincsenek tisztában a körülményekkel, röviden összefoglalom, mit is keresünk Poznanban. Feleségem és én megpályáztuk és megkaptuk az International Visegrad Fund ösztöndíját abból a célból, hogy itt megírjuk/befejezzük a doktori disszertációnkat. Ezen felül én személy szerint lengyel nyelvórákra fogok járni, abban a reményben, hogy az eddigi óvatos flörtömet ezzel az embertelen (bár amúgy szeretni való) nyelvvel végre elmélyült és szenvedélyes kapcsolattá hevíthetem. Nejem pedig a disszertációírás mellett többek között a leghíresebb lengyel fantasy első kötetét fogja magyarra fordítani, úgyhogy gyanús, hogy a következő hónapokban ilyen párbeszédek fognak elhangzani kicsiny, de nagyon otthonos poznani albérletünkben: "milyen magyar hangutánzó szó illene szerinted arra, amikor egy mocsári törp kalapácsa belecuppan egy középkorú ork kifröccsent agyvelejébe egy varázsszentély márványlépcsőjén?". A könyvről és a szerzőről némi infó itt:

http://en.wikipedia.org/wiki/The_Witcher

De most vissza az első benyomásokhoz! Szóval e hét hétfőjén érkeztünk meg Poznanba. Az előzményeket nem szeretném részletesen taglalni, túl frissek még a költözés logisztikai poklában keletkezett sebek...mindenesetre nem érzek arra kísértést, hogy a közeljövőben a dobozoláshoz használt ragasztószalag eltépésekor keletkező hangeffektet állítsam be csengőhangnak a telefonom, és bármit is állít a feleségem, azért az e-book nem ördögtől való találmány, legalábbis egy költözés jelentősen felülértékelte számomra az információtömörítés fogalmát (na, jó, imádom én is a könyveinket, de tényleg nem szeretném az életben nagyon sokszor összecsomagolni őket).

Amúgy itt lakunk:

A városról röviden most csak annyit, hogy a várakozásaimat felülmúlóan barátságos, tele van parkokkal és építészetileg is kimondottan sok látnivalót tartogat. Nem a magyaroknak oly kedves krakkó-érzést nyújtja, de rengeteg bájos vagy érdekes apró részlet tűnik elő a lelakott régi háza rejtekeiből.

A ház, ahol lakunk, újépítésű apartman, szép, dizájnos, ahogy az kell. A lakás tényleg nagyon kellemes, de azért azt így a végén meg kell jegyeznem, hogy bár a lengyel szakik általános munkamoráljáról nincsenek beható ismereteim, ám az nyilvánvaló, hogy ennek a lakásnak a fürdőszobáját egészen biztosan egy közös füvezés után dobta össze a brigád. A WC szó szerint előre-hátra hintázik, ami amúgy kellemesen meditatív effekt is lehetne, ha kuporgás közben nem arra gondolnék időnként, hogy mi is lehet a szabatos lengyel fordítása annak a mondatnak, hogy: "sajnos asszonyom a helyzet az (a főbérlőnk egy korombeli nő), hogy a lakást átmenetileg elöntötte a szar." Bízom benne, hogy ez egy retorikai kérdés marad... Ezen felül már csak arról a Lengyelországban általánosnak  mondható tapasztalatról tudok beszámolni, hogy a csapokon a hideg-meleg színkódnak nincs még csak jelzésértéke sem, teljesen esetleges, hogy merre tekerve jutunk a melegvízhez, viszont a színvakokat és Szamarat a Shrekből így semmi sem diszkriminálja, minden fürdeni vágyó lengyel és lengyelhonba tévedt külföldi egységesen az empíria erejére és a memóriájára bízhatja magát.