Hohó, szalad az idő, rajtunk pedig lassan eluralkodik a kevesebb-mint-három-hónap-van-hátra-pánik. Nem egy nemes dolog. De míg távol voltunk, komoly dolgok történtek. Példának okáért István már ott tart, hogy éppen lengyel előadást ír a Budapest Noir-ról. Azt nem állítanám, hogy mindeközben pillanatra sem veszti el a hidegvérét és kezd el kiabálni, hogy ezt a rohadt nyelvet nem lehet megtanulni, legalábbis nem holnapig, de a puszta tény, hogy narrációról, posztmodernről meg hasonló cupákos bölcsészcsodákról értekezik, szerintem elég biztató. Én elhalasztgatott dolgokat halasztok még tovább miközben csendesen örülük annak, hogy jövő hétvégén megjelenik Az utolsó kívánság, és hangosan nyivákolok amiatt, hogy felvételizni fogok a Keleti Tanulmányokra másfél hónapon belül, de nem tudom, hol, mikor és miből. Mivel ez képes szinte minden energiámat lefoglalni, szigorúan átmenetileg a legrosszabbat teszem, amit egy ösztöndíjas tehet: ülök itthon a gép előtt, és nem csinálok semmi értelmeset. Pedig.
Pedig Poznanba még a magyar héten beköszöntött a tavasz. Az előadásainkat mindketten köszönettel túléltük és viszonylagos sikert is arattak, bár a pénteki utolsó szekcióra én nem kaptam levegőt, István pedig nem látott, úgyhogy máig nem értem, hogyan is tudtuk felolvasni a remekműveinket. Jó volt, és szép, és szórakoztató, és... rövid... A következő életünkben minden bizonnyal csak konzervekkel vállalunk be ezért két konferenciát egy hétre (és ezt nyilván nem - csak - az élelmezésre értem...) A filmtavaszról például egy az egyben lemaradtunk, addig szorongattuk a plakátot és válogattuk a filmeket és foglaltuk a jegyeket, hogy szombat este nem bírtunk felállni sem, hogy bevánszorogjunk az utolsó vetítésre, és Kasia barátnőnk egyedül szurkolta végig a Vespát. Legalább jó lett volna a vége... Másnap viszont lelkesen bevetettem magam a helyi fantasy-fesztivál utolsó napjára, és kisebb sokként ért, milyen komoly volt a rendezvény. Persze annyira nem jöhet össze minden, hogy végre készüljön rólam egy kép birodalmi rohamosztagosokkal, de három előadásra is beültem, és kifejezetten érdekesek voltak... Az utolsó a Wiedzmin-trilógiáról főleg előadástechnikai szempontból, mert ilyen katyvaszt fejekben rég láttam. Mintha a wildai gimi irodalomszaköre vonult volna ki.
Na jó, miközben semmit nem csinálunk, István befejezett egy plakátot, én lefordítottam egy képregényt, megjelent az első fordításom angolból (juhú!), elkészült és élesítésre vár a lengyelirodalom.lap.hu (ha végre elérhető lesz, azért várom majd a további ötleteket), voltam egy egészen meglepően őszinte közönségtalálkozón Agnieszka Klossal, amiről majd alkalomadtán beszámolok a lengyelanyán, elbúcsúztattuk SzékelyKasiát, aki mostantól palóc lesz, kimentünk hiába a Stara Rzezniára sima szombaton, amikor minden kacat, de olcsó; viszont legalább kiélveztük az építészetet. Az idő egészen sakktáblás: páros napokon esik, páratlanokon süt a nap. És így jött el a vasárnap, amikor felfedező körútra mentünk Lazarz-ba, rájöttünk, hogy a Wilson-park valójában Anglia, és bemerészkedtünk a Pálmaház különleges termébe, ahol hatalmas trópusi pillangók repkedtek szabadon. Nem kifejezetten várszomjasak, de azért csak furcsa, ha kisebb madárnyi tarka pillék köröznek a fejed felett. A halak, mint mindig, szórakoztatóak, néhány termet kezd megtölteni a virágillat, és láttunk egy időutazó párt a negyvenes évekből.
Tervek? Ha túléljük a holnapi referátumot (ugyanmár! persze!), gondolom, megünnepeljük, ha szerencsém van, elcsípem az utolsó jegyet az amatőrökből toborzott és rém sikeres Vagina-monológok utolsó előadására, szombaton kimegyünk az igazi, tisztes, színes-szagos bolhára, hétfőn pedig előadást tartok a magyar szakon a lengyel irodalom fordításáról Magyarországon. Hát, valahogy így... Esküszünk, esküszünk, hogy mostantól gyorsabban, szebben és színesebben, de legfőképpen, úgy egyáltalán: beszámolunk!
Addig is következzen - nem túl rövid - képriportunk!
Poznani kokárdadivat - nem látszik, de az a piros igazából egy kicsit narancssárga. Teltrépa. Vagy halványtégle. Filclapok az empikből, nem volt jobb ötlet.
Végre akadt egy vendég, akivel elmehettünk megnézni az összeakaszkodó kecskéket (hatalmas rajongótábor, turistatömeg, taps, fütty, lelkes óóó-zás, mint mindig).
Így próbáltuk kipihenni a hetet... A csokoládés Magnus a legjobb, amit csokis sör kategóriában el tudok képzelni, egyikből sem vesz el semmit, csak a legjobbat adja mindkettőből... A proletár meg tisztes édeskés erős barna. Van lengyel cider is! De azt nem sikerült lefényképezni... Designban erős, ízben harmatgye... harmatos.
Aztán itt vannak a birodalmi rohamosztagosok két épület között:
És itt végül néhány kép a Pálmaházból:
