Iiiigen, az utóbbi időben kicsit szétszórtak vagyunk, igyekszünk minden hátsónkkal minden lovat megülni, István rajzol, írja a disszertációját, én fordítok és rohangálok, próbálva beépülni mindenféle egyetemi műhelyekbe, ráadásul Eötvös-lázban égtem az indulás előtti napokban, mert ha háromezren adják is le, muszáj a jelentkezők között lennem. Jasne.
Szeretjük az állatkertet, voltunk is már állatkertben - egész pontosan az Új Állatkertben, az utolsó napsütéses őszi napon, amit nem is volt olyan egyszerű elcsípni, mert előtte is, utána is másfél hétig esett és egy szinte egy percre sem bújt elő a nap. Most meg már hiába múlik, leesett a hó és ránk törtek a mínuszok... Mindenesetre, azon az utolsó napsütéses őszi délelőttön kibuszoztunk a városvégi állatkertbe, elvitettük magunkat a kisvasúttal a futurisztikus elefántházig, sztán elsétáltunk visszafelé a meglepően hatalmas pelikánok (István, Szolnok szülötte, büszke), a meglepően inaktív bölények és bivalyok (Viki szomorú), a meglepő módon aktív orrszarvúak (István virul) és egy elmebeteg, rácson túli bokrot rágó marabu mellett (Viki megijed, aztán kacarász). Szóval még mindig remek kirándulóhely, csak hi-hi-hideg ellen nincs hová behúzódni télen, és így nem sok látogatóra számíthatnak. Tavasszal visszamegyünk.
A következő héten pedig eljutottunk életünk legkülönösebb doktori szemináriumára, amire versenyt sütöttek a nők - egész zsúr jellege kerekedett, már persze, a tudományos párbeszéd mellett vagy azzal ellenben; utána pedig a helyi NoWomenNoArt fesztivállal, de leginkább a feminista irodalkritikai műhely lelkesebbnél lelkesebb tagjaival körbevillamosoztuk a várost a nekünk kibérelt nosztalgiajárattal és közben referátumocskákat hallgattunk Poznanhoz kötődő szerző(nő)kről, sőt, egy helyi krimiírónőt is meginterjúvoltak. Ha nem nyúlnak a kelleténél hosszabbra az -ocskák és nem kell két kört tenni, azt mondanám, remek volt. Így kicsit rezeg a léc, de akkor is, szeretem a nőtörténeti akciókat Krakkóban, Poznanban, és ha egyszer odaérek, Varsóban is szeretni fogom!
Aztán kedden eljött Poznanba Sylwia Chutnik, akiről írtam és írni és fogok, még ha második könyve pokoli is szerintem, és egész értelmesen és szórakoztatóan elcsevegett az egybegyűjtekkel - még ha a fedősztori arról, hogy miért is nem olvassák az emberek a könyvet (túl nehéz és komoly téma, ohh), halovány is... Mindenesetre utána egy lelkes első-éves-de-sok-szakossal egyetemben interjút is csináltunk vele, ami lengyelül előbb-utóbb hozzáférhető lesz a ProArte-honlapon, magyarul pedig a lengyelanyán, előbb-utóbb. És akkor eljött a szerda reggel, és...
