Mi tagadás, épp tobzódunk. Nem fordítok, a programok csak jönnek egymás után, mi pedig minduntalan elcsábulunk. Kedden ott pózoltunk István plakátja előtt, és ha nem is került róla kép a Wyborczába (micsoda átverés!), azért jót mulattunk. Én este még a történelem egyik leggyászosabb és legfeleslegesebb Manifájára is elmentem, ahol harminc emberre húsz újságíró jutott, az egyik szószólónak elment a hangja, a másik pedig következetesen nem emlékezett meg a kivonult hímnemű szimpatizánsokról. Szerda este aztán a Játszd újra, Sam! című Woody Allen-remeket néztük meg a Teatr Nowy rejtett hátsó színpadán, de ennyi erővel lehetett volna a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház is; a színészek olyan középszerűek voltak az ügyesen takarékos díszletek között szerencsétlenkedve, hogy a kelleténél gyakrabban jutott eszembe, mennyivel jobb lenne a filmet nézni egy bögre kakaó társaságában (tisztelet a kivételnek, vagyis a főszereplőt alakító úriembernek). De legalább eljutottunk utána egy jezycei kocsmába - csupa olyan dolog, amire nem sikerült három év alatt sort kerítenem -, és megkóstolhattunk az émelyítően bivalyerős Kapert. Pénteken belekóstoltunk abban, milyen egy doktori szeminárium az irodalomkritikusoknál: sütemény nincs, beszélgetés annál inkább, mondjuk úgy, a sütiben gazdag, ám dialógusszegény komparativista megmozdulások szöges ellentéte. Jövő héten Varga Turulpörköltje lesz terítéken (jaj de rossz, tudom...), majd mesélünk. És ha ez még nem lenne eléggé irigylésre méltó (vagy dühöngésre, hogy a hülye bölcsészek mire költik az idejüket és a Négyek vagyonát), most értünk haza a Muzából, ahol ismét élő, ezúttal elektronikus zenei kísérettel vetítettek némafilmet. Megállapítottuk, hogy az oroszok mindent tudtak a huszas években, amire ma csak képes a filmművészet, ha a három dimenziót nem számítjuk (vagy csak nem vittünk szemüveget?!) Jövő héten magyar darabok a Teatr Polski színpadán, (Németh Ákos; Forgách András, A kulcs) két hét múlva magyarok mindenütt, már lefoglaltuk a jegyeket a filmhétre, hogy végre megnézhessük, amiről otthon lemaradtunk (Bibliothéque Pascal, Papírsárkányok). Éljen! Addig is, igyekszünk nem lopni a napot. Holnap például kokárdát fogok varrni filclapokból, mert csak azt találtunk - minden évben elfelejtek hozni otthonról, mert francba a nacionalizmussal, és március 15-én reggel mindig arra ébredek, hogy éljen a patriotizmus. Egyszer kínomban cérnából fontam valami izét, két éve Krakkóban meg kis nemzetiszínű selyemmasnikkal szaladgáltunk...
Kiegészíteni talán már nem érdemes azt, amit István írt, de a képekkel tényleg adósak maradtunk. Tehát...
Kiderült például, hová tűnnek a Park Praski tavából a kacsák - a park szélén napoznak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy két méterre áll meg a villamos...
Aztán itt az ékes bizonyíték, hogy István valóban különdíjat nyert az Aranyvackoron:
Vagy például azé, hogy annyi év után lehetetlen állapotban, de mégis látogatható a Rumbach utcai zsinagóga, ahol rengeteg életlen képet készítettem és repestem a boldogságtól, hogy nyolc év várakozás után végre bejutottam. Csak úgy. Többek között azért is szeretem a Literát és a Könyvesblogot, mert a szerkesztőség épp átellenben van.
És akkor már tényleg csak egy-két kép a muffinos-plakátos-nőnapos történet kiegészítéseképpen:
