Mielőtt rátérnék bejegyzésem tulajdonképpeni tárgyára, sietve kiegészíteném a nejem által korábban írt élménybeszámolót, melyet a "magyar hét" kapcsán írt. Pénteken, amolyan afterparty illetve (mivel utána még esedékes volt egy találka a közép-európás diákokkal) felkészülési jelleggel Lajossal kiegészülve lementünk a tőlünk nem túl távol található, építészetileg igen érdekes kocsmába. A százéves épület ugyan felidézi még Poznan hajdani németesen polgárias hangulatát, bent viszont a wildára jellemző, kissé megcsúszott lakosok támasztják a pultot. Ez az a fajta kocsma, ahová a törzsvendégeken kívül más ritkán teszi csak be a lábát. Ez már tavaly is feltűnt nekünk, amikor egy csípős hideg délután bemerészkedtünk a műintézménybe, ahol a csapos szeme már eleve szokatlanul kerek volt a különös inváziót látva, ám ez csak fokozódott, amikor teát kértünk, látszott rajta, hogy egy pillanatra elmerengett a világ romlása felett. Most is sikerült jelentősen feszélyezni a társaságot, jelenlétünk igen érdekes eseménysorozatot indított el. Kezdődött azzal, hogy Viki megkérdezte, szabad-e dohányozni. Nagyon határozott választ kaptunk, mi szerint természetesen nem, hiszen ha engedélyezné - mondta a csapos -, akkor komoly büntetést vonna a fejére. Mindez meggyőzőbben hangzott volna, ha a törzsvendégek nem cigivel a kezükben támasztják eközben a pultot. A csapos is érezte a helyzet fonákságát, úgyhogy később ki is küldte a saját haverjait a ház elé füstölni, ami láthatóan szokatlan szituáció volt számukra, kissé zavartan vonultak hát ki. De a java csak ezután jött. Az egyik törzsvendég, aki egy ideig fél füllel a mi beszélgetésünket kagylózta, egyszer csak megelégelte, hogy a spanok hangosan röhögcsélnek, ahogy azt kocsmákban szokás, és nagyjából a következő dörgedelmet intézte a társasághoz: "Uraim, vendégeink vannak Magyarországról, viselkedjetek normálisan!". Megtisztelve éreztük magunkat
.
Ez után akkor rátérnék múlt vasárnapi élménykoncentrátumunkra. Szombaton a Gazeta Wyborczát lapozgatva egyszer csak rábukkantam egy rövidke cikkre, mely a zenekar bemutatásán és méltatásán túl arról is beszámolt, hogy a Cool Kids Of Deaths bizony Poznanban lép fel másnap. Döbbenetes hír volt ez. A CKOD volt mindig is a kedvenc lengyel zenekarom, mely állítás értékéből az se von le túl sokat, hogy sajnos a mai napig elég kevés lengyel zenekart ismerek. Ez a banda viszont több szempontból is kedves nekem. Egyrészt félresiklott bölcsészekből és grafikusokból áll. Zeneileg és vizuálisan is mindig figyelemreméltó és innovatív volt a tevékenységük, a nyugat-európai profizmust pedig sikerült a kelet-európai mélabú és fojtott düh sajátos párlatával bevonniuk. Egy időben igazi sztárzenekar volt, programadó manifesztum fűződött a nevükhöz (Generacja Nic, a Gazeta hozta le annak idején), melyben a jól képzett fiatal lengyelek kilátástalansága ellen ágáltak, és jó esély mutatkozott arra, hogy exportképes lengyel szellemi termék lesz belőlük. Írtak mozgósító erejű protest-songot, amiben a benzines palackok dobálásának motívuma fogja össze a szabadpiaci kapitalizmus kapcsolatos ellenérzéseiket, és ügyesen flörtöltek az elektronikával is, miközben megjelenésük nem ütött el különösebben a nyugaton az elmúlt éveket meghatározó indie-éra angolszász zenekaraitól. Aztán valahogy eltűntek. Hogy aztán egyszer csak itt láthassuk őket egy poznani klubban. Kicsit öregesen először nem is akartam elmenni, meg féltem a csalódástól is. Ha illúzióvesztett művészkedő harmincast akarok látni, akkor végül is csak a fürdőszobáig kell kitántorognom. De szerencsére Viki meggyőzött, és milyen jól tette! Hihetetlenül jó koncert volt. Bár elvileg az aktuális lemezt volt hivatott bemutatni a fellépés, a zenekar hamar levette, hogy a közönség a régi, jól bejáratott slágerek miatt jött el, és szerencsére ezt az igényt maradéktalanul ki is szolgálták. Mi pedig a fellegekben éreztük magunkat.
