Hát igen, eljött ez is. A teljes kétségbeesés. Itt állunk tíz jobbára szép hónappal a hátunk mögött, sok idióta-apró és szívmelengető-komoly emlékkel a hátunk mögött, és nézünk bele a nagy büdös magyar semmibe. Azért akárhogy is nézem, megérte - otthon nem lett volna ilyen jó, és semmi garancia nincs rá, hogy ha nem jövünk ki, olyan mederben csordogált volna tovább az életünk, mint korábban... Illetve, rám jó eséllyel hosszas munkanélküliség várt volna a "ha-nem-telefonálhatsz-nem-kapsz-munkát" világban; akármivel kecsegtetett is egy munkaügyi tanácsadó, szerintem a cégek 99%-a be sem fog hívni, ha megmondom, hogy halláskárosodás miatt nem használhatok headsetet, és nem, nem oldja meg a problémát az sem, ha egy kagylós telefonba hallózok egész nap.
De. Bármennyire kalapál a szívünk, szorít a torkunk, görcsöl a gyomrunk, viszket a tenyerünk és áll égnek a hajunk, szép volt ez a tíz hónap. Csupa elköszönéssel terheltek az utolsó hetek, túlestünk az utolsó órákon, a utolsó sörözéseken, az utolsó vendégeken... És mindeközben az egyetlen igazi nagy kirándulásunkon is! Négy város 57 órában! Sajgó végtagok! Görnyedt vállak! Leégett tarkók! Avagy: Poznan-Torun-Malbork-Gdansk-Sopot-Gdansk-Poznan. És közben, mi hárman az öcsémmel: piknikeztünk folyóparton, sütöttünk mézeskalácsot, ettünk óriáspierogit pierogifesztiválon, megmásztunk három tornyot, egy életre megutáltunk egy kedves, de lassú és alapos idegenvezetőt, söröztünk főtéren, pincében és főutcán, gyűjtöttünk kavicsot a tengerparton, megnéztünk egy borostyánfeldolgozó műhelyt, ami már majdnem olyan, mintha, és ahol láttunk kőbe zárt vízcseppet, én rengeteget fényképeztem, míg a többik unott/fáradt/szimplán hülye képet vágtak, és még ki tudja, milyen kalandokba keveredtünk. Tekintve, hogy 57 óra alatt 5 várost jártunk meg, nem csoda, ha még mi sem emlékszünk mindenre...
Ez itt az Élő Mézeskalácsmúzeum Torunban, ahol István volt az a szerencsés, aki kiönthette a lisztet:
Ez itt István Malborkban, amikor azt hitte, nem bírja tovább a gyaloglást a dögnehéz hátizsákkal és az idegenvezető unott monológjával kísérve, pedig nem is sejtette, hogy csak egy óra telt el a háromból...
Ez itt Sopot, és a boldog felismerés, hogy semmit, de semmit nem KELL csinálnunk:
Ez pedig itt Gdansk, amikor már kicsit sajnáljuk, hogy mindjárt vége is a kis híján rekordrövid nyaralásnak... (de amikor még mindig kicsit azt várjuk, hogy rájöjjünk, mi a fenét eszik mindenki ezen a városon... nem jöttünk rá.)
(Kíváncsiaknak: a legrövidebb nyaralásunk nem volt 48 óra... Még csak megközelítőleg se. Három napra indultunk Pécsre, csórók voltunk és nyár volt, befizettünk hát egy kollégiumi szobára. Mikor hajnali háromkor a Tankcsapda Ha nem hiszed el hogy az életed ajándék... című dalától zengett a szoba, merthogy a gyakorlatilag szomszédos teremben lagzi volt, amiről foglaláskor persze nem szóltak, egyszerre bőgtem és röhögtem. De inkább bőgtem. A portás ezt azzal kommentálta: "... dehát a fiatalok szeretik a zenét!" Leléptünk. Azóta se bánom.)
