Életemben nem volt olyan nehéz a csomagolás, mint most, pedig kétségbeejtő végiggondolni, hányadik költözésem. A fene se akar menni, itt hagyni a zöld lakást, a wildai piacot, a zöld parkokat, a kasub kenyeret és a rumos bombát, a könyvtárakat és a konzultációkat, a barátokat, akiknek csak érdekes egzotikum, ami Magyarországon folyik, de sosem várnák, hogy politizáljunk, a kacsákat, a breton birkákat, a kebabost, aki tízhónapnyi kitartó odajárás után egy hete mosolygott ránk először, a Wysokie Obcasyt és a poznani Wyborczát úgy általában, ami szombatonként rohadt krumplikkal (czarne pyry) jutalmazza a gazokat és széppel a jókat, a színházakat és a mozikat, ahol nem ültünk eleget, a múzeumokat, amikben nem szaladgáltunk eleget, az operát, ahová már megint nem mertünk elmenni, a hangversenyekről nem is beszélve, a tavakat, a kerteket, a folyópartot, a sziget zegzugait, a Malta betonpartját, a hajnali kánikulát, a délutáni esőket, a pontos buszokat, a szebbnél szebb villamosokat... Nem is folytatom. Majd hétfőn megyünk.
PS. Ugye milyen szép utó-esküvői fotózást rendeztek nekünk a barátaink? Részletek talán később...
