Sajnos egyelőre a nemhogy a reméltnél, de a vártnál és a szokottnál is több idióta problémával kell megküzdenünk, de mindenesetre elkelne egy házi informatikus és egy kisokos az egyetemi bürokráciához, merthogy...
1. Napjaink jelentős részét azzal töltöm, hogy megpróbálom nem szétverni a számítógépem - sosem gondoltam, hogy a wiwes bemutatkozásom épp tízhónapos nászutamon kívánom majd ily' hevesen realizálni. Ma például azt játszottuk, hogy nyolc órán keresztül nem akart fellépni a hálózatra, és én már mindent kipróbáltam, ami csak egy végfelhasználótól kitelik - semmi. Újra- és újraindítottam, javítottam, töröltem, mentettem, kiborultam, letargiába süppedtem és eltemettem magamban az összes fordítói projektem, mert hát mi a (...)-t lehet manapság lefordítani internet nélkül? Aztán megjavult. Nem hiszek a számmisztikában, de először 8-án, aztán 13-án, végül 16-án romlott el (5-3-?), úgyhogy biztos ami biztos, lassan kerítünk egy monitort a Machez...
2. A Voipcheap olcsó, de rosszabb napjain fertelmesen visszhangos - így esett, hogy Istvánnak az előbb csak harmadszorra sikerült megértetnie a szüleivel, hogy nem, nem telefonbetyár, nem, nem külföldi, és ne, ne, ne tegyék le. Miért is? Mert persze a kezdő kivándorlóknak eszükbe sem jutott telefonszámot módosítani a netbank-hozzáférésükben, és most kergethetik a kis kódocskáikat szerte a világban... (Hozzá kell tenni, talán nem a legjobb stratégia azt üvöltözni egy eleve zajos telefonba, hogy: Ééééén vagyok! Ééééén vagyok! Az ilyesmi pontosítás nélkül legfeljebb egy megrögzött karteziánust hat meg...)
3. Nem kapunk ösztöndíjat (de csak még egy darabig, dörömbölök minden közel eső faeszközön egyszerre...), mert: az egyetemi ügyintézőnk egy teljesen más ösztöndíj formanyomtatványán jelentette be érkezésünket, amit az alapítvány megreklamált, csakhogy nem tudjuk, hol? Tehát jó eséllyel kallódnak a papírjaink valahol Lengyelország egyik mammutegyetemének irodáiban, és... a lényeg, hogy nem töröltek vagy köröznek minket. Vagy bármi ilyesmi. De addig is középhaladó fokozatot szerzünk "Hogyan fizessük kártyával Wildán, és ne menjünk tönkre"-kategóriában.
4. Meg kell küzdenünk a lassacskán gótikus kastéllyá lényegülő vadonatúj lakásunkkal (és most nem a gyülekező pormacskákról, pókhálókról és gyanús halmokról beszélek...), mert elképesztően nyikorog a súlyos bejárati ajtó, hintáztat a vécéülőke, a fürdőajtó pedig hol szorul, hol enged, de gyanús, hogy egyszer még valaki bent ragad, és akkor...
Mindezt leszámítva k. férjem már majdnem meggyógyult makacs megfázásából, úgyhogy sétálgatunk a későőszinek tűnő napsütésben, tegnap találtam egy gesztenyét, ami nagyon felvillanyzott, szereztünk egy pár hangfalat és egy pszichedelikus színekben pompázó szobanövényt, rájöttünk, hogy nem ehetünk többé Milka-piskótatallért (túl jó) és tescós barnakenyeret (ne is kérdezd...). Meg hogy jó a ruccola. Hát, nagyjából ennyi.
(István nehezményezte, hogy k. férjemnek neveztem - pedig erről még legalább néhanapján a kedves jut az emberek eszébe, az lett volna a szándék... Aláírás: Szathmáry-K Viktória. Komolyan. A bankkártyákra nem fér ki...)
