Mindenütt jó, de messze a legjobb, és miért is? Poznanba csak olyanok keverednek el, akik akarnak is valamit. Az ember nem jön ide "csak úgy". Senki sem álmodozik arról gyerekkora óta, hogy Poznanba vándoroljon ki. Valószinűleg egy kicsi, csúnya, sarkvidéki faluból kell érkezni ahhoz, hogy az ember első látásra végérvényesen beleszeressen ebbe a városba, ahol, mint azt megtudtuk, az évezred tele csak ránk vár. Bár a tavalyi -17 se volt kutya, viszont mi tudjunk, honnan szerezhetünk sifutóléceket. Honnan? Egy magyartól. Egy magyartól, akinek bringaboltja van. És akivel egy másik magyar ismertetett össze, aki öt éve tanitja magyarra a kinti diákokat. És akiken keresztül megismertünk egy harmadik magyart, aki szinte ott volt a lagzinkon, és nem mellesleg egy év alatt megtanult lengyelül (Orsi, Ádám, riszpekt). Nem teljesen egyértelmű, hogy ha eljövünk a világ végére, végre a magyarokból is a javát kapjuk? Hát, elég sokáig azt hittük, hogy nem...
De minden csodásan alakul. A régi laptopom sorsa egyelőre bizonytalan, ha nem próbálnék a szertelenségből erényt kovácsolni, most röppályát terveznék, hogy méltó módon búcsúzzon ettől a virusokkal és trójaiakkal terhelt életből, mert az nem mehet úgy tovább, hogy ahogy leülök dolgozni, közli, hogy nem...
Kicsit visszahúzódtunk a vackunkba a hétvégén, de ma erőt vettünk magunkon, István hagyta, hogy otthon hagyjam, én meg hősiesen bevettem az egyébként is ostrom alatt álló egyetemi főkönyvtárat. Kivételesen nem az utóvizsgázó diákok lepték el, azok olcsó szivarra vadásznak a környék éjjel-nappalijaiban, és szomorúan veszik tudomásul, hogy még hülye mintával sem vehetnek csak olyan vacak, modern, lenyomva-kattanva-gyulladós öngyújtót. Szóval a könyvtárban túlöltözött lengyel munkások keverik a maltert, a lelkesek meg megküzdenek a személyzettel.
- Jó napot, elnézést, két éve nem voltam ebben a könyvtárban és nem egészen tudom, hogyan kérhetek könyvet a raktárból.
- Mint régen.
- De bocsánat, elnézést, én azt már, hogy is mondjam, elfelejtettem...
- Zöld nyomtatvány.
- Nade hol?
- Ott.
- És mikorra lesz meg a könyv?
- Mint régen.
- És, hmm, az mikor is volt mert én már nem egészen...
- Fél-egy óra múlva.
- Lehet, hogy fél óra múlva?
- Ha óra öt perckor adja le, ötvenöt perc múlva. Ha huszonötkör, harmincöt perc múlva...
De igazán azzal tettem boldoggá a fiatalembert, mikor jó két óra várakozás után (rossz kötetet néztem ki először, egyértelmű, nem?) kiálltam a sort a fénymásolónál és... a negyedik oldalnál kifogyott a festék.
- Elnézést, bocsánat, azt hiszem, kifogyott a patron.
- Remek. Vegyen kártyát.
- De nekem még be van dobva a gépbe a pénzem...
- Minek dobta bele?
- Hát mert...
- Akkor vagy másoljon így, hogy nem látszik, vagy adja fel. Szívesen.
Imádom az egyetemi könyvtárat :)
