Túléltük a krakkói hétvégét, mi több, pár röpke órára otthon éreztük magunkat, ami valljuk be, azért hiányzott. Nem maradt ki semmi jó és semmi kötelező, úgyhogy büszkék, elégedettek és valami elképesztően álmosak vagyunk. Mit lehet tenni: csütörtök éjszaka Lech Poznan-Manchester City meccs volt (és kiverték a Machestert, mint...), amire nem számítottunk - végül nagy nehezen beengedtek egy fülkébe, de csak a kabátoktól és csomagoktól megszabadulva esett le, hogy hat igen masszív férfiember volt a kedves. Akik végigutaznak velünk Lengyelország másik végig. Tulajdonképpen persze elvoltunk, hol mi dőltünk hátra és ők aludtak a térdükre borulva, hol cseréltünk, és bár reggel ötkor késsel feszegették a beragadt sörözdoboztetőt, azért ránk csepp se freccsent. Kínunkban a Florianskán reggeliztünk egy McDonaldsban - ezek szerint sosem voltunk még hétkor talpon és éhesen a városban? Kávéztunk, szédelegtünk, wifire vadásztunk - és akkor szerencsére összeszedett minket Lajos, aztán felkarolt a Lengyel Intézet, mert a segítségük nélkül valószínűleg elszunyókálunk a végre elkészült főtér egyik padján és felfalnak a galambok.
Voltunk tehát a könyvvásárban, ahol végre kezünkbe fogtunk egy ebook-olvasót (nem vagyunk meggyőzve), láttuk a híres Stasiukot könyveket cipelve rohanni a neje után, sárkánnyal táncoló kislányt, TinTin kutyáját, meg sok más furcsaságot is. Például az egyik legszebben berendezett stand a Mikrohistoria (http://www.mikrohistoria.pl/) vállalkozásé, akik kiszállással és fotóretussal együtt vállalják családtörténeted megírását - kilóra. Nem kutatnak családfát, de kicsikarják a családtagokból, amire csak emlékezhetnek: kedvenc recepteket, címeket, anekdotákat, aztán a kívánt terjedelemben a kedves megrendelő kezébe nyomják, mellékelve egy online "családi múzeumot" is, ahová felkerülhetnek a családtagokkal készült interjúk videoklipjei is. Nem is kell olyan elképesztően elvetemült összegekre gondolni: 300 oldal, 3 kirándulás érintett városokba és egy virtuális múzeum 240ezer forint - meggazdagodni valószínűleg abból akarnak, hogy minden további példány 5600 forint. Persze van blogjuk és fent vannak a facebookon.
Na, most átveszem a szót (István). A kirándulás egyik legemlékezetesebb része Nowa Huta megtekintése volt esti fényben. Szakavatott idegenvezetőt is kaptunk, Kasia személyében, aki a Lengyel Intézet igazgató-helyettese. Utólag is köszönet érte. NH egyébként Dunaújváros nagytesója, izmosabb és helyesebb a magyar kisöcsinél. Elképesztően érdekes, ahogy a sztálinista megalomániát a kispolgári kedélyesség és otthonosság érzetével próbálták keresztezni, miközben a tervezői fantázia egy-egy részlet erejéig már-már Tim Burton-i magasságokba emelkedett. A csillagot formáló főtér, a hatalmas kapuk, amik mögött óriási udvarok tátonganak és maga a felvonulási boulevard (ahol egy gigantikus Lenin-szobor szigorú tekintete pásztázta a munkásosztályt) hihetetlenül hangulatos eleggyé áll össze. Persze, ahogy ezt Lajos megjegyezte, "real-time"-ban nyilván senki nem volt így elragadtatva a végeredménytől, bár a kezdet kezdetén biztosan egy jobb életminőség ígéretét kínálta ez a mesterséges város(rész). De szerencsére mi már a retró-esztétika korszakát éljük, és itt minden adott is volt a múltbarévedéshez. Feltehetően nem a szándékos retrósítás miatt, de nagyon sok minden változatlanul a 80-as éveket idézi, a köpködős (de turmixbárként is működő) kocsmától a hatalmas függönnyökkel és bordó terítőkkel súlyosbított, a szocialista biedermeier stílusjegyeit megőrző étteremig. Az este csúcspontján író-olvasó találkozón vettünk részt egy művelődési házként (is) funkciónáló moziban, ahol is Krzystof Vargát faggatták a kerület kultúrszomjas olvasói.
És akkor vissza is veszem a szót, mint a lassan hivatásossá előlépő blogger-tudósító (ki gondolta volna, hogy a lengyelanya eljut oda, hogy a facebookon reklámozza a helyi feminista irodalomkritikai közösség?). Az est leggyengébb pontja talán a beszélgetést vezető Irodalmi könyvkiadó-delegált volt, aki nem tudott elég kérdést feltenni Krzysztof pattogós stílusához, az est provokatőre a helyi könyvtárs volt, aki rögtön a felvezetésben közölte, hogy olvassa ő Varga tárcáit, de nem ért velük egyet és hogy megvannak a könyvei, de nem nagyon kölcsönzik őket. Az est további részében is megpróbálta ott torpedózni a művész urat, ahol lehetett, kitalált nyelvtől (de milyen lehetne még?) az alternatív Budapest kifejezés megmagyarázásának elsikkasztásáig mindenfélével megvádolva, mely utóbbinak köszönhetőn egy neves magyar vendég is nyilatkozattételre kényszerült az aktuális romkocsmahelyzetről. Az est csúcs- és mélypontja egyben az volt, amikor az előadás után odalépett hozzánk egy hölgy, és megkérdezte, amit bevallása szerint minden útjába akadó magyartól megkérdez: felszámolta-e a schengeni egyezmény az Aggteleki cseppkőbalang mélyében húzódó határt is? Ömm. Röviden a beszélgetésen elhangzottakról: ha az ember előbb szerkesztő, aztán író, annak az az előnye, hogy észreveszi a hibáit, és az a hátránya, hogy túlságosan is könnyen veszi észre és korrigálja a hibáit. Az, aki újságot és irodalmat ír egyszerre, elcsúszhat a nonfictionbe, de ritkán lép túl a prózán. Varga mindig írt, de az irodalmi életbe talán be sem lépett volna, ha kamaszkorában nem mutatja be lelkes irodalomtanára egy Szolidaritás-költőnek, az meg nem nyomja be recenzensnek, és a többi történelem. Az újságírók és írók nem valami titkos társaság, ahol megbeszélhetnék, hogy Szczygiel a cseh, ő meg a magyar. Ha már beszélnek, hát nem könyvekről. Még csak az kellene! Szó esett a magyarországi fogadtatásról, amiről blogunk olvasói valószínűleg többet hallhatak már az elhangzottaknál, de arról a meglepő részletről is, hogy a legvadabb megsemmisítő kritikát a Polonia Wegierska hozta. Előkerül a lengyel sas, a Szomorú vasárnap és hogy a regényírás is olyan, mint a focimeccs: hiába akar az ember mindig nyerni, van, amikor megy, meg van, amikor nem. És, hogy soha senki ne kérdezze korai lírai prózájáról, amiről jobb lenne, ha nem is tudnának. De elszóltam magam...
Mit mondhatnék? Krakkó minden percében volt valami jó, a művház előtt vacogásban is, mert autóra várva egész nett krimitervet hoztunk össze aról, hogy a Varsóban bújkáló feszültségek a felszínre törnek, amikor a lengyel irodalmi élet apraja-nagyja Krakkóba érkezik a könyvvásárra, és közben zajlik a Wisla-Cracovia meccs. Abban is, amikor a Nemzeti Múzeum aulájában derültünk azon, hogy semmit nem értünk a fő attrakcióként beharangozott, Varga vezette beszélgetésből, mert Krasznahorkait a felismerhetetlenségig halkították, a szlovén szerző pedig valami egészen különös angoltanulási defektussal küzdött, ugyanis minden szót tökéletesen ejtett ki, de egyetlen mondatának sem volt semmiféle felismerhető - vagyis a megértésre reményt adó - hanglejtése. És ott voltak azok a boldog, boldog percek, amikor a Plantyn csücsültünk kora reggel, amikor Polakowski zurekjét és rántott szeletjt faltuk, amikor a Dymben kortyolgattuk a kedvenc kávénkat/sörünket, amikor koccantunk mindenkivel, aki csak számít, és amikor egy spicces és hamarosan apai örömök elé néző krimiíró úgy dedikálta a kezünkbe nyomott repikönyvet, hogy csináljunk gyereket. Hmmm.
