Rá kellett jönnöm, hogy a zeneletöltős/videómegosztós korszakban az ember személyes emlékezete is igencsak alultáplált lesz. Például évek óta pihent mindenféle gépeimen egy mp3, amiről semmit se tudtam, azon kívül, hogy a zenekar neve Earl Greyhound (tetszett, egy keményöklű amerikai nyomozó neve is lehetne egy kemény krimiben). A szám címe pedig SOS. A szám nagyon tetszett, de hogy mikor és milyen körülmények között sikerült letölteni, a mai napig nem tudom. Ez elképzelhetetlen lett volna akkor, amikor kazettákat másoltunk át, vagy CD-ket kértünk kölcsön, hogy aztán örökre nálunk maradjanak. Minden ilyen "hanghordozó" egy-egy történetet és hangulatot is konzervált. Ám végül ennek az MP3-nak is lett története, hiszen ki gondolta volna, hogy 2010 szeptemberében egy Poznan nevű lengyel város egyik klubjában fogok két méterre állni az Earl Greyhound nevet viselő zenekartól, és hagyni, hogy precíz, de szaftos rock 'n rolljukkal folyamatos vigyort karcoljanak az arcomra.Jó zsíros, kiadós hard rock, finoman beidézett punk és grunge, megszórva fűszeres pszichedelikával...látszólag nem bonyolult a recept, de valójában nagyon nehéz maradandót alkotni ilyen agyonhasznált összetevőkkel. Az Earl Greyhound viszont olyan természetességgel játsza a maga zenéjét, hogy teljesen értelmetlen lenne olyasféle jelzőkkel dobálózni, mint retro, meg múltidéző nosztalgiabanda. Itt nincs idézőjel, nincs "mintha"-érzés, semmi irónia, csak a "szanaszét baszott Rock 'n Roll". Vannak amúgy slágerközeli dalaik is, meg a már említett SOS című szám, ami meg amolyan kvázislegere a zenekarnak, jobbat még nem írtak, és talán nem is fognak, de nincs ezzel semmi baj. Tökéletes koncertélmény. És akkor még nem is beszéltünk a tagok külsejéről. A trió tagjai úgy néznek ki, mintha Jamie Hewlett, a Gorillaz virtuális rajzfilmzenekarának tervezője fejéből pattantak volna ki. A colos, hosszúhajú énekes a gitárjukat fallikus szimbólumként markolászó frontemberek archetípusa. A dobos maga a fekete erő, benga állat, aki akár Mr. T unokaöccse is lehetne. A basszusgitárnál pedig egy olyan amazont látunk, aki láttán Tarantino is megnyalná a szappanhabot örömében. A külsejében és öltözködésében leginkább a hetvenes évek Blacksploitation filmjeinek "tökös" női szereplőire emlékeztető basszer kismamai(!) minőségben állt helyt a színpadon (a kodályi zenepedagógia elveivel - mi szerint a gyermek zenei nevelését már az anyaméhben meg kell kezdeni - teljes összhangban). Mit lehet még hozzátenni az egészhez? Akinek szerencséje van, Németországban még elcsípheti valamelyik koncertjüket.
Kép a koncertről
Viki és a frontember
