Az van, hogy próbálok felelősségteljes ember módjára felkelni reggelente, de mióta nem kelek se jóval István előtt, se jóval István után, csak amolyan nyaralós-kényelmesen, a reggeli szerencsétlenkedésünk reggelivel, bevásárlással, ebéddel és indexolvasással általában kora délutánig húzódik. Ezt az igen komoly hanyagságot leszámítva beköltöztem a sarokba. Balra: Wiedzmin II vonalas füzet. Witcher-játék. Kiteregetett térkép az Északi királyságokról. Egy plüssboszorkány a Nici egyetlen értelmes (vagyis: halloweeni) szériájából. Egy rózsaszín bólogató boszorkány a Karácsonyi lidércnyomásból. Jobbra, a tollak között, egy tollas farkú, csörgős múmia. Na igen, elkezdtem fordítani.
István erre persze azt mondaná, vége mindennek. Mármint, ülünk itthon, oszt' kész. Néha rávisítok, hogy elegem van a strigákból. Néha megkérdezem, tudja-e, hogy mondják, hogy valaki vérszomjasan kaszál egy karddal a feje fölött. (Hmm, mióta kerestem ezt a szót...) De azért néha, a fordítás és a gyógyíthatatlannak tűnő megfázás ellenére, bár sokkal ritkábban, mint kedvem lenne, kimozdulunk.
És olyankor kalandok esnek, ha kisebbek is. Az órák például csak mérsékleten izgatóak, különösen, hogy az enyémek a héten elmaradtak egy szczecini konferencia miatt, István pedig heveny influenzával reagál a csütörtök esti krimióra közeledtére, úgyhogy most már hivatalosan is lecsúszta. De a Rossmann beterítése tejföllel például szintén nem túl sikeres küldetésként könyvelhető el. Ahogy az is, hogy sikerült helyette habtejszínt venni a chilihez. (Nem lengyeleseknek: a különbség egy nyamvadt k-betű: smietana/smietanka, és nem István hibája: én a kiváló eredménnyel letett nyelvvizsgám délutánján ugyanezt, ugyanazzal a márkájú tejszínnel már eljátszottam két éve. Az más kérdés, hogy a négyórás írásbeli után elég fáradt voltam, hogy megegyem a dödöllét jó sok vöröshagymával és habtejszínnel...) Eggyel jobb, hogy az Empiknek elment az esze, és nézhető filmeket árusít ki négyes csomagban 1400 forintért, úgyhogy feltankoltunk thrillerből és zsarus-nyomozósból. Bár István kicsit húzza a száját, hogy miért kell mandarin nyelvű filmet néznie lengyel felirattal. A fene se érti.
Viszont ma volt egy multikulti élményünk, amolyan "visszaadni a hitet a népek barátságában bla-bla-bla": az utcán megszólított minket egy nagyjából velünk egyidős lengyel-német házaspár a lengyel-német kislányukkal, hogy milyen nyelven is beszélünk, aminek félórányi kellemes csevegés és emailcsere lett a vége. A folytatás persze nem valószínű, mert alapvetően Düsseldorf mellett élnek, de mégis megdöbbentő egy villámrandi volt három szimpatikus emberrel, akikkel jó eséllyel sosem találkoztunk volna az életben, ha nem piros a lámpa. István elmélete szerint benne van ebben minden a multikulturalitás okozta talajvesztésig, de én a magam részéről azt sem tartom kizártnak, hogy mindenkiben él még az a kisgatyás totyogó, aki odamegy a másik pisishez a homokozóban és megkérdi, lenne-e a barátja.
